Kedden délután Olivér odajött és éreztem, hogy valamit szeretne kérdezni. Így is lett: - Anya, szolfézs után hazakísérhetek valakit? Gondoltam, hogy egyszer eljön ez a nap, de hogy ilyen érzés lesz, azt nem hittem volna. Egyszerre voltam büszke nagyfiús anyuka, és egyszerre toltam volna vissza az időt, hogy még ne, még ne múljon el a gyerekkora, én szeretnék még lenni a legfontosabb az életében. De hát az élet ilyen, nem érdekli, hogy mit szeretnél, jön, aminek jönnie kell.
Azért próbálkoztam egyet: - Nem is tudtam, hogy a Pelsőczy (az egyik fiú barátja az osztályban) jár szolfézsra. Feszült figyelemmel vártam a választ.
- Nem a Pelsőczy - hatásszünet -, hanem egy lány. Na itt tört össze az utolsó darabja a még megmaradt reményeimnek... :)))
- AAAÖÖÖOO - valami ilyesmit mondhattam.
- Na, és ki az a lány?
- Muszáj megmondanom?
- Csak nem szégyelled anyád előtt?
- Nem, szóval az Andi az...
- Melyik, az osztálytársad?
- Igen?
- Nem is tudtam, hogy tetszik?
- Hát egy kicsit.
- Akkor miért kíséred haza?
- Mert a múltkor nyaggatott, hogy na légyszi, légyszi stb.
A szóval van remény... Na, viccet félretéve megbeszéltük, hogy ne ámítson senkit, aki többet szeretne, mint ő, mert az nem szép dolog. Meg azért nem kell hazakísérni, mert jelenleg nincs jobb, akit kísérgessünk, mert az nem tisztességes sem a lánnyal szemben, sem saját magával szemben. Fő az őszinteség. Ezt megértette, mindig szófogadó és tisztelettudó gyerek volt. (most is az)
De azért hétre ért haza, a szolfézsnak meg 18.15-kor van vége...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése