Három fiú szüleiként gondolom nem kell túlságogsan magyarázni, hogy miért szeretnek a gyerekeink itt nézelődni...
Régi és új motorok, autók, hajók, szekerek, vonatok, repülőgépek... Csupa-csupa fiúknak való holmi :) A szekeres résznél pedig a gyerekeket kisméretű lőcsös szekérrel húzhatják a szülők, miközben nézelődnek. Nagyon jó kirándulás volt, igazán elfáradtunk, mire mindent végignéztünk. Azért, hogy negatívumot is említsek: két dolog volt kellemetlen: az egyik, hogy olyan párás meleg volt, mint egy uszodában, volt olyan hely is, ahol nem tudtunk, csak perceket maradni, mert ki kellett jönnünk, hogy levegőt kapjunk. A másik pedig, hogy aznap éppen családi nap volt, nem kellett a jegyért fizetni annak, aki gyerekkel érkezik, csak egy úgynevezett regisztrációs jegyet kaptunk. Amit persze egyből beledugtam a táskámba, a három kölyök és két felnőtt cuccai közé. Aztán ahogy beléptünk az első termbe, egy teremőr hölgy rögtön ott termett, hogy szeretné látni a jegyünket. Mondtam, hogy elnézést, de a hölgy a pénztárnál azt mondta, hogy nem kell jegyet vennünk, mert családi nap van. Igen, tudja ő is, de a regisztrációs jegyet szeretné látni. Táska le, kutatni kezdtem, persze nem találtam meg a jegyet. Na, mondom ilyenkor mi van, nincs meg, valahová elkeveredett a táskámban... De, mondom, ha a pénztárnál szóltak volna, hogy a regisztrációs jegyet is be kell mutatni, akkor természetesen kézügybe helyeztem volna. A végén aztán persze megtaláltam, de elég kellemetlen volt a tömött táskába kotorni fél kézzel. Ezt leszámítva azért jól éreztük magunkat, és kellőképpen elfárdatunk. Aztán hazafelé Adony környékén látjuk ám, hogy egy autó a szembesávban elkezdt tolatni. Mikor odaértünk mellé, két kézzel hadonászott a sofőr, hogy álljunk meg. Félreálltunk, a mögöttünk lévő két autó szintén, a szembesávban jövő két autó ugyancsak. Mikor megálltunk, láttuk, hogy egy mozdulatlan nő fekszik az út szélén az árok partján. Mindenki odaszaladt, összegyűltünk vagy tízen. Egy szerencsére csak eszméletlen hölgyet találtunk, aki semmiféle szólongatásra, arcpaskolásra nem reagált. Mozgatni nagyon nem mertük, nem tudtuk, van e belső sérülése. Hívtuk a 112-t, ahol megígérték, hogy a megadott számon visszahívnak, ha útnak indították a mentőt. Eltelt sok perc, és semmi. Akkor felhívtuk a 104-et, elmondtuk, hogy mi történt. Ezután visszahívtak minket a 112-ről, hogy nem sikerült (?) a mentőket értesíteniük, mi legyen. Lemondtuk a bejelentést, elmondtuk, hogy már hívtuk mi a mentőket. Hoztunk vizet, lemostuk a hölgy arcát, aki erre magához tért. Elmondta, hogy itt nyaral nem messze, és az élettársa megverte, ezért elindult haza gyalog Budapestre. Útközben a nagy melegtől rosszul lett, és elájult. Elmondta, hogy fél, mert az élettársa biztosan utána fog jönni, és megint megveri. Ekkor az egyik segíteni megállt fiatalember megszólalt: Hát most jöhetne, várjuk szeretettel... Egyetértő nevetés hangzott mindenhonnan. Érdekes érzés volt ott lenni, ez az eset erősen rácáfolt arra, hogy az emberek érzéketlenek a mások baja iránt. Ott és akkor furcsa kettősség volt bennem, egyfelől nagyon sajnáltam a hölgyet, szurkoltam neki, hogy véget tudjon vetni ennek az értelmetlen kapcsolatnak, másfelől pedig lélekmelengető érzés volt, ahogy az először találkozott tucat ember egyként vigasztalja, segíti a szintén először látott hölgyet. Ekkor megjöttek a rendőrök, a bejelentőkön kívül mindenkit elküldtek, mindenki jó utat kívánt a másiknak, és mi egy nagy adag jóérzéssel, és egy nagy adag sajnálattal a szívünkben indultunk haza...
