Egyébként ez a Fekete István mese a harmadikas olvasókönyvben található, tehát a 9 éveseknek már felolvasható.
A fűzfák akkor bontották leveleiket, a patakparton zöldülni kezdett a csalán, egy korai lepke tántorogva repült a napsugárban.
Mi a parton hevertünk. Meguntuk már a papírcsónakokat ereszteni. Néztük az eget, néztük a vizet, s jó volt elnyúlni a napon a tél sok köde, borulása után.
Egyszer csak barátom - Puska Péter - hirtelen felugrik, és felmutatva a leegőbe, elkiáltja magát:
- "Fecskét látok, szeplőt hányok..." - és szaladt a vízhez arcát megnedvesíteni. Én utána. Arcunkról lepergett a víz, és összenevettünk, mert nem volt szeplős egyikünk se.
A fecske pedig kanyarodott egyet a levegőben, leszállt a patak kiöntésére, ivott a vízből, és csivitelve mondott valamit a siető hullámoknak. Péter egy nagy, gömbölyű kavicsra mutatott:
- Eltalálnád?...
- El, de nem akarom. - s felvettem a kavicsot.
- Nem találnád el. Mondani könnyű...
A fecske még mindig ott totyogott a sáros kiöntésen, és nem figyelt ránk. Talán a fészekre gondolt, melyet innét rak meg ragadós sárpéppel, talán a fiaira, akik majd lesznek...
A karom meglendült, a kő elrepült, s a felrebbenő kis fecskét elcsapta a levegőben.
Dermedten néztünk egymásra. Vége lett a tavasznak egyszerre. A szám keserű lett, a szívem ijedt és nehéz.
- Te mondtad...
- Csak tréfáltam - dadogott barátom, aztán rohantunk a fecskéhez.
Törékeny kis teste megvonaglott, szeme fájdalmasan pillantott még egyet-kettőt, szárnyai szétterültek, mintha védeni akarna valamit, aztán nem mozdult többé.
Két vállamra pedig ólomcsizmával odaülta bánat. Hogy repült még az előbb ez a kedves madár!... Hogy kiáltott csivitelve az ismerős vizeknek... fészket akart rakni, és most jóvátehetetlenül mindennek vége. Szemünket elöntötte a könny, és nem néztünk egymásra.
- El kellene temetni - szipogta Péter. Megijedtem. Arra gondoltam, hogy a napsugárban, kéklő égben szálló madár nem kerülhet föld alá.
- Nem. Nem!!
- Hát akkor?
- Várj!
A legszebb papírcsónakot kiválasztottam. Teleraktuk apró virággal, és reszkető kézzel ráfektettük a kis fecskét. Megsimogattuk zománcos tollát, lehunyt szemét, és vártunk. Valami hiányzott még. Az ostoba bűn renyhén feküdt még szívünkön, és Péter tért először magához.
- Hát akkor búcsúztassuk el.
Levette foszlott kis kalapját, rám nézett kicsit szégyenkezve, és megcsókolta a holt madarat. Odahajoltam én is, és a toll puha érintését még ma is érzem a számon.
A patak halkan locsogott, amikor útra eresztettük a kis csónakot. Egy szitakötő hintázva szegődött kíséretnek, és mi a parton levett kalappal, nagy szomorúsággal mentünk mellette.
Mentünk, amíg csak be nem kanyarodott, és a patak be nem futott kis hajónkkal a nagy nádasok közé, ahol sírón sziszegett a tavalyi sás, és a nádbugák némán bókoltak a felhők közé bukó napisten előtt.
Azóta a szívemhez nőtt nekem minden fecskemadár.
Ha tavasszal érkezni látom: most is leveszem a kalapom, és most is elmondom az ősi köszöntőt.
Kicsiknek:
A kakas és a tyúk (magyar népmese)
Egy szegény embernek volt egy kakasa, e ez a kakas nem volt közönséges kakas, mindent megtanult, amire csak a szegény ember tanította.
A szegény ember szomszédságában lakott egy özvegyasszony, aki erősen irigyelte az emberől a kakast, de hiába, mert az ember úgy szerette a kakasát, hogy nem adta volna semmiért sem, s így az özvegyasszonynak meg kellett elégedni a maga tyúkjával.
Egyszer azt mondja a szegény ember a kakasának:
- Eredj, menj el, s hozz nekem valahonnan eg kicsi pénzt!
A kakas elindult, s meg sem állott a király udvaráig. Mikora királyi udvarba érkezett, egyenesen a király tisztaszobájába ment, ott felrepült vendégágy tetejére, s elkezdett kukorékolni:
Kikeriki, kukuriki,
a királyné az ágyban alszik,
de a király az ágy alatt.
A királynak éppen vendégei voltak, s erősen megszégyellte magát a kakas miatt. Megparancsolta, hogy fogják meg a kakast, s zárják be a rézpénzes kamrába. Meg is fogták, s bezárták. A kakas, amint magára maradt a kamrában, felhörpintette az összes rézpénzt a begyébe, azzal kirepült az ablakon, s ismét bement a király tisztaszobájába, ott felült a vendégágyra, s elkezdett kukorékolni:
Kikeriki, kukuriki,
a királyné az ágyban alszik,
de a király az ágy alatt!
A király vendégei kacagták a kakast, a király azonban megparancsolta a cselédeinek, hogy fogják meg, s zárják be az ezüstpénzes karmába. A szolgák meg is fogták, s bezárták.
Ahogy a szolgák a kamra ajtaját bezárták, a kakas felhörpintette a begyébe az összes ezüstpénzt, s azzal kirepült az ablakon. Harmadszor is egyenesen a király tisztaszobájába ment, s ott felszállva a vendégágyra, nagy hangon kukorékolni kezdte:
Kikeriki, kukuriki,
a királyné az ágyban alszik,
de a király az ágy alatt!
A király nagy méregbe jött, s megkérdezte a szolgáktól, nem jött-e még elő a szakács. A szolgák azt mondták, hogy nem.
- No, ha előjön, mondjátok meg neki, hogy ezt a kakast mindjárt vágja le, s készítse el vacsorára. Addig pedig fogjátok meg, s zárjátok be az aranypénzes kamrába.
A szolgák megfogták a kakast, kivitték, s bezárták a király aranypénzes kamrájába. Alig csapódott be az ajtó a kakas mögött, felhörpintette az összes aranypénzt a begyébe, s azzal: hess, kirpült az ablakon, s hazafutott.
Útközben azonban egy mocsárhoz érkezett, s amint át akart repülni felette, egy kétgarasos rézpénz kiesett a száján, bele a mocsárba. A kakas gondolta magában, maradt még úgyis elég, s a sustákot (a kétgarasos rézpénzt) otthagyta. Amint jól megrakodva hazaérkezett, azt mondja a gazdájának, hogy hozzon ki három lepedőt, s terítse le az udvarra. A gazda előhozta a három lepedőt, s ekkor a kakas egyikre kihányta a sok aranypénzt, a másikra a sok ezüstpénzt s a harmadikra a sok rézpénzt. A gazda mindjárt észrevette, hogy a rézpénzből egy susták hiányzik, s megkérdezte, hogy az hová lett.
- Meglesz az is még ma! - felelte a kakas, s azzal nagy vígan kapirgálni kezdett a szemétdombon.
A szegény emberből ezzel gazdag ember lett, mert a kakas annyi pénzt hozott neki, hogy az alig-alig fért el a házában.
A szomszéd özvegyasszony a kerítés lyukán leste, amint a kakas a sok kincset kirakta az udvarra, s mikor az ember a kincshordással elkészült, átment hozzá, s megkérdezte tőle, mit csinált a kakassal, hogy az annyi pénzt hozott.
- Jól megvertem! - felelte az ember
Erre az özvegyasszony is jól elverte a tyúkját, s elküldte, hogy hozzon az is pénzt neki. A tyúk el is indult, s amint ment, meglátta a mocsárban a kétgarasost, amelyiket a kakas ejtett el. Mivel nem tudta másképpen a mocsárból kiszedni, felhörpentette a begyébe az egész mocsarat a sustákkal együtt, s azzal hazaballagott.
Az özvegyasszony már kiterített lepedőkkel várta az udvaron a tyúkját, s a tyúk ki is adta a begyéből a szép tiszta lepedőkre az egész mocsarat, s végül a sustákot is. Mikor a susták a földre koppant, a kakas a szomszédból átrepült, s azt mondta, hogy azt ő veszítette el. Felkapta a csőrébe, hazafutott vele a gazdájához s odaadta neki.
Az irígy özvegyasszony pedig moshatta a lepedőjéből a sok sarat.
Szép álmokat, holnap újra itt!
Szép álmokat, holnap újra itt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése