Úszóverseny

Múlt héten úszóversenyt rendeztek az uszodában, ahová Keve is jár úszótanfolyamra. Bár már tavaly is voltak ilyen jellegű versenyek, akkor még azt mondta, hogy nem akar indulni, mert biztosan szomorú lenne, ha nem nyer. Persze, mivel kicsikről van szó, úgy rendezik ezeket a versenyeket, hogy mindenki nyertesnek érezze magát. Mindenki feláll a dobogóra, (mert persze dobogó is van :) az első kettő helyezett az első helyen, a harmadik, negyedik a második helyen, a többiek pedig a harmadik helyen állhatnak. És mindenki kap érmet meg egy tábla csokit. Gratulálnak nekik, van kézfogás, teljesen mint egy "igazi" úszóversenyen.
Keve nagyon izgult a verseny előtt. Félt, hogy utolsó lesz. Persze vigasztaltam, hogy ez egy játék, nem kell komolyan venni, a lényeg a részvétel, meg hogy kipróbálhatja magát másokkal is, mert a nyolc indulóból csak egy kisfiú volt a csoporttársa, a többiek más edzőnél úsznak. (és sajnos vannak olyan gyerekek is, aki versenyszerűen úsznak, tagozatos iskolába járnak, és mégis elhozta őket az edzőjük, én őket nem engedném indulni a teljesen "amatőr" gyerekek között, mert egyszerűen összehasonlíthatatlan a két kategória, de mindegy...)
Szóval, Keve a négyes pályán indult, hátúszásban. Nagyon-nagyon ügyes volt és a harmadik helyen végzett!!! (tehát felálhatott a dobogó második fokára)
Olyan büszkén állt ott a dobogón és nézegette az érmet a nyakában, hogy jó volt nézni. A legjobb rész persze az volt, amikor megnézte az érmet a nyakában, és egyből a lelátót fürkészte, hogy hol vagyok. Na ez egy igazi könnybelábadós rész volt...
(a lelátó tetejéről tudtam filmezni, ami elég messze volt a medencétől, ezért is ilyen homályosak a képek, mert  a videóból lettek készítve)

A rajtnál:

A célban, ő az, aki a fehérpólós lány mellett ér célba:

Az érem:

:)

És megtaláltam anyát a szememmel :) (ez aztán tényleg nagyon szívmelengető volt :)

Nálunk járt a Mikulás

 Olivér öltözött be, kifestettem az arcát jó hidegcsípte pirosra, kitömtem a hasát két párnával, a kezébe nyomtam a juhászbotot, és felöltötte a régebben már említett mikulás jelmezt. Óriási sikere volt. Nimród csak mosolygott, nem szólt semmit (ez pedig nála nagy szó, mert mindig mindenkivel kommunikál, van, hogy nem tudok beszélgetni az ismerősökkel, mert neki állandóan mesélnie kell valami fontosat :)
De itt most csak mosolygott és a reggel a csizmában talált csokidrazsét mutogatta szótlanul a "Mikulásnak". Persze miután megkapta a csomagot és a Mikulás elment, (mert mint mondta még másfél milliárd gyerekhez kell eljutnia, ezért nagyon siet) utána persze kiabálva mondogatta, hogy itt volt a Mikulás, és ő kapott tőle csomagot. Olivér vendégszerepelni is volt a nagyszüleinél, oda is vitt csomagot, persze abban nem csoki volt, hanem kávé, teák, nápolyi és gyümölcs. Azt mesélte, hogy a nagyapja annyira nevetett, hogy nem bírt szóhoz jutni. A nagymamája nem volt otthon, de később átjött megkérdezni, hogy nem fényképeztük e le véletlenül a Mikulást, mert  ő is szeretné látni, és bánja, hogy lemaradt az eseményről. Amikor levetítettem a videót, és Nimród is végignézte. akkor teljesen közömbösen megszólalt a végén: az Olivér volt a Mikulás. Ennyi.
Este azért Olivér még egyszer felöltötte a jelmezt, mert azt szerettük volna, ha a mama is látja élőben. Amikor ezután hazajött és bekopogott megint, mint Mikulás, és átadta a mama által küldött tábla csokit, akkor Nimródnál megint előjött a varázs. Csak mosolygott, nézte-nézte a Mikulást és teljesen odáig volt a gyönyörűségtől. Ez van, azért ha megjelenik az ember nappalijában egy nagypocakú, fehér szakállú puttonyos "bácsi", aki ráadásul még csokit is hoz, akkor a logika teljesen háttérbe szorul és marad a csoda...:)

Nézd, anya, ezt találtam a csizmámban:

Megérkezett a Mikulás:

Nimród csak mutogat és mosolyog :)

A csomag átadás:

A Mikulás már elment, ő meg a csomagokat szorongatva mosolygott tovább:)

Nimród elesett

és olyan szerencsétlenül - és mégis szerencsésen - hogy az üveglapos asztal széle pont a szeme sarkát találta el, és mégis szerencsésen, mert a szemének semmi baja nem lett. Nagyon megijedtem, és persze ő is. Nálunk a fiúk, ha valami trauma éri őket, akkor sírás után általában elalszanak. Így volt ez most is. Másnap reggelre bedagadt a szeme, szörnyen nézett ki. És akkor már látszott, hogy nemcsak a szemén van sérülés, hanem a kerek asztallap az orrát is felsértette. Sápadtan néztem őt, ez a kis tündér meg - gondolom észrevette, hogy mennyire sajnálom őt, pedig nem szóltam semmit - mosolyogva mondogatta: Nem fáj, anya!

Szerencsére az étvágya az most rendben volt (kivételesen, ugyanis vannak napok, amikor úgy  gondolom, hogy fényevő :)