2015. december 14., hétfő

Adventi mesék 14. nap - Móra Ferenc: Nagyapó, A kíváncsi hópelyhek

Bizony már magam is öregszem, és még mindig emlékszem a jó nagyapóra. Pedig akkor még kisgyermek voltam.
Nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is igen járkált, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokon a kályha mellett üldögélt. Sehogy sem tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért tőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Ha egyszer elszenderedett, mindenki lábujjhegyen járt, suttogva beszélt. Egyszer, mikor édesapám azt kérdezte tőlem, mi szeretnék lenni, ki is mondtam, ami a szívemen volt:
- Nagyapó szeretnék lenni!
- Ugyan miért?
- Mert ő semmit sem dolgozik, mégis mindenki a kedvét keresi.
Édesapám elkomolyodva nézett rám:
- Hát aztán, te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?
- Én nem tudom - mondtam kicsit megszeppenve -, de édesapám azt szokta mondani: aki nem dolgozik, ne is egyék!
Aznap délben nekem nem terítettek. Rózsás kis tányérom, madaras kis poharam nem volt az asztalon.
- Hát én? - kérdeztem ijedten.
- Te nem kapsz ebédet - kanalazta édesapám a levesét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék!
- De én nem tudok dolgozni! - borultam sírva az asztalra.
- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, milyen oktalanságot beszéltél?
Elszégyelltem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogyan unszoltak is. Alig vártam, hogy megölelhessem a nagyapót, és bocsánatot kérjek tőle.


Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.


Szép álmokat! Holnap találkozunk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése