Vigyük haza
Már egy hete folyton csak esett az eső. Egérkéék földbe vájt lakását elöntötte a víz. Csak az éléskamra maradt szárazon. Itt szoronkodott az egész család, az egérgyerekek nagy örömére. Reggeltől estig papsajtot rágicsáltak meg repcemagot. Egérkének időnként eszébe jutott Mazsola a kismalac.
- Vajon mit csinálhat ilyen esőben? Át kellene mennem hozzá játszani!
- Hogyisne! - mondta Egérmama - az a kivájt tök, amiben laknak talán már szét is ázott azóta. Maradj csak itthon, örülj, hogy biztonságos, földbe vájt lakásunk van. Ha nagyrészt teli is szaladt most vízzel, azért még mindig többet ér, mint a tökház, az bármelyik pillanatban bekaphatja egy tehén.
Így beszélt Egérmama, és ha Manófalvi Manó, a szóban forgó tökház tulajdonosa hallotta volna, bizonyára jót mulatott volna rajta. Ugyan melyik tehén enne meg egy tököt, amelyiknek ajtaja, ablaka, füstölgő kéménykéje van. Nem, a tökháznak egyáltalán nem ártott az eső. Ablakát tisztára mosta és fényes, zöld falán lefolyt a víz, és tócsába gyűlt az ajtó előtt.
- Légy szíves, Mazsola - fordult Manófalvi Manó a kismalachoz -, túrjál levezető árkot az esővíznek!
- Beleragad az orrom a sárba! - ellenkezett Mazsola. - Ilyen esőben nem lehet turkálni.
Manófalvi Manónak úgy rémlett, mintha már jó néhányszor látta volna Mazsolát esőben turkálni. Igaz, nem ilyen hetes esőben. "Lehet, hogy most sokkal mélyebben ázott át a föld" - mentegette magában a lusta kismalacot, és kiment, hogy kapával húzza meg azt a bizonyos árkot. El is készült egykettőre a munkával, s éppen lerázta lapulevél köpönyegéről a vizet, mikor károgást hallott a magasból:
- Kár, kár, kár idehaza piszmogni, mikor a Futrinka utcában madárijesztő-kiállítás van!
Manófalvi Manó elnevette magát. Lám, az öreg varjú egyszer rászánta magát, hogy berepüljön a városba, s most lenézi azt, aki itthon maradt.
- Ereszkedj alább, Varjú koma! - kiáltott derűsen. - Szárítkozz kissé a tűz mellett, és meséld el, mit láttál!
- Azt nem lehet elmondani - közölte az öreg varjú, miközben lerázta szárnyáról a vizet, és bevonult a tökházba. - Azt neked is látnod kell, Manó barátom!
- Mit, Varjú bácsi? - kapta fel a fejét Mazsola. - Mit kell Manócskának látnia?
- Azokat a gyönyörű madárijesztőket! - mondta, vagyis inkább lehelte áhítattal az öreg varjú.
- Ó, barátaim! Én már sok madárijesztőt láttam, hiszen ifjúkoromban hetedhét országot berepültem, de az a gazdagság, az a változatosság, ami a kiállításon elém tárult, mondhatom nektek, lenyűgözött. Vagy te talán tudtad, Manó barátom, hogy manapság már a konzervdoboz is hozzátartozik a madárijesztők felszereléséhez?
- Gondolom, azzal csörömpölnek - vélte Manócska.
Mazsola tátott szájjal hallgatott. Varjú bácsi pedig tovább ecsetelte a látottakat:
- Egy fővárosi kertészet madárijesztőjét színes képesújságokba öltöztették, azután az egészet beborították áttetsző műanyag esőkabáttal. Úgy csillogott, akár egy karácsonyfa. A másikon fényes konzervdobozok csilingeltek. Méghozzá a legkisebb szélfuvallatra is olyan lármásan, hogy két kis poszáta elrepült ijedtében, veszni hagyva a drága belépti díjat. Pedig az ilyen kis hetyke madarak nem szoktak félni a madárijesztőktől. Az az öreg madárijesztő a rétszéli borsóvetésben ár többször panaszkodott nekem, hogy kócbajuszát a cinkék, posztáták, mezei pacsirták egyszerűen szétcibálják, elhordják fészeképítéshez.
- Igen, erről én is hallottam - bólogatott Manócska. - És milyen a legújabb madárijesztő-divat?
- Láncok, fityegők, mindenféle csörömpölő holmi elöl és hátul - válaszolt az öreg varjú megfontoltan. - De legalább ennyire divatosak a gyékényből, szalmából font népművészeti madárijesztők is.
- Manócska! - szólalt meg ekkor Mazsola. - Menjünk el mi is a kiállításra! Most rögtön!
- Ilyen esőben? - Manócska nevetve csóválta a fejét. - Hiszen bőrig áznánk még az ernyő alatt is!
- De úgy szeretném látni azt a csörömpölő madárijesztőt! - nyafogott a kismalac. - Meg azt, amit szalmából fontak.
- Fonok én neked szalmából játék madárijesztőt - ígérte Manócska. Mazsola azonban fitymálva kijelentette, hogy a játék madárijesztőtől nem lehet megijedni.
Varjú bácsinak lelkiismeret-furdalása támadt, és elhatározta, hogy a manó segítségére siet. lebeszéli Mazsolát a kiállítás megtekintéséről. Krákogva megszólalt hát:
- Nos, ami azt illeti, a kiállításon nem láttam egyetlen olyan madárijesztőt sem, amitől a magamfajta nagyobb madár megijedhetne. Az ormótlan, hórihorgas karóemberek kimentek a divatból. A mai madárijesztők inkább csak afféle játék babák.
No hiszen, csak ezt ne mondta volna az öreg varjú! Mazsolát most már megkötni sem lehetett.
- Játék babák! - ujjongott. - Hallod, Manócska, játék babák! Menjünk hamar, nézzük meg a kiállítást! A lapulevél köpönyeg nem ázik át!
- A fű azonban vizes, Mazsola - magyarázta a manó. - Mire odaérnénk, csuromvizesek lennénk, mintha megfürödtünk volna.
- Már bánom, hogy szóltam - restelkedett Varjú bácsi. - Annyira csakugyan nem érdekes a kiállítás, hogy érdemes volna bőrig ázni miatta.
Mazsola elengedte ezt a füle mellett. Szaladt a lapulevél köpönyegért, és Manócskát az ajtó felé ráncigálta.
- Siessünk, manócska, nehogy becsukják a kiállítást!
- Ejnye, Mazsola! - szólt rá Manócska. - Hiszen vendégünk van!
Mazsola erre olyan szemrehányó pillantást vetett a tollas vendégre, hogy az egyszeriben föltápászkodott a tűzhely mellől.
- Kár, kár, kár, hogy olyan késő van már. Ideje hazarepülnöm.
Mazsola helyeselni akart, de Maócska gyorsan fejébe nyomta a sapkát, s erre örömében csak röfögni tudott.
Mindhárman kiléptek az esőbe. A varjú elbúcsúzott, és sietve hazarepült. Manócska és Mazsola pedig elindult a párás réten át a távoli Futrinka utca felé. Lábuk nyomán tocsogott az esővíz. ahogy mentek, minden széthajló fűszál vizet permetezett rájuk az ernyő alá. Így értek el a nagy őzlábgombához, ahol a mezei autóbusz megállója volt. A gomba alatt nem várakozott senki.
- Nemrég mehetett el a busz - állapította meg Manócska rosszkedvűen. Mérges volt önmagára, amiért engedett Mazsola unszolásának, és kijött az esőbe ahelyett, hogy otthon maradtak volna a száraz, meleg tökházban.
Mazsola csöndben, türelmesen álldogált mellette. Egyszer fölkapta a fejét. ugyanabban a pillanatban Manócska is kinézett a gomba kalapja alól.
- Mintha valaki sírna - mondta tétován.
- Én is hallom - suttogott Mazsola. - Mintha az árvacsalán sírna.
Manócska azonban tudta, hogy a növények nem szoktak sírni. ezért hát odacaplatott az árvacsalánbokorhoz, amely felől a gyönge, nyivákoló sírás hallatszott, hogy megnézze, ki sír.
A bokor alatt, egy kis mélyedésben, úgy-ahogy védve az esőtől, apró pöttyös tengerimalacka feküdt. Mazsola hamarjában szólni sem tudott a meglepetéstől. A manó kérdezte meg:
- Mit csinálsz itt, te szegény kis tengerimalac?
- Sírok.... - jött a válasz.
- De miért sírsz, te kis... hogyishívják? - kérdezte Mazsola, végre szóhoz jutva.
- Tádé a nevem - közölte a kis tengerimalac szipogva. - És azért sírok... - hangja elfúlt a szomorú visszaemlékezéstől - azért sírok, mert kiestem a kosárból.
- Miféle kosárból? - kérdezte Mazsola. - És hogyan eshettél ki?
- Fészkelődtem - szipogott a pöttyös, kis fehér malacka.
- Kezdem érteni! - mondta Manócska Mazsolának. - Valaki felszállt az előző buszra egy kosár tengerimalaccal, és közben ez az egy, ez a kis fészkelődős kiesett a kosárból.
- És most mi lesz vele? - kérdezte kétségbeesve Mazsola?.
- Majd ha jön a busz, szólunk a vezetőnek.
- I-i-i-i-ííí - harsant fel újult erővel a vékony, nyivákoló sírás. Mazsola szája is veszedelmesen kezdett lefelé görbülni. Az eső meg csak esett vigasztalanul.
- Vigyük haza! - sírt fel Mazsola. Manócska már várta ezt, és sietve tiltakozott:
- Nem, Mazsola, erről szó sem lehet!
- De vigyük haza, Manócska! - zokogott Mazsola. - legalább mindig lesz kivel játszanom!
- Mintha nem volna elég játszópajtásod!
- De azok nem laknak nálunk!
- Más sem hiányoznék! Így is éppen elég szűken vagyunk abban a tökben.
- I-i-i-i-ííí... - sírt a kis tengerimalac most már olyan erővel, mintha érezte volna, hogy nagy ellenállást kell leküzdenie. Manócska ellenállása kezdett is semmivé válni. Azért-e, mert sajnálta a kis jószágot otthagyni az esőben, azért-e mert Mazsola is könnyben úszó szemmel nézett rá, vagy talán azért, mert úgy gondolta, hogy nem ártana, ha a kicsit önző Mazsolának egy nálánál kisebbel kellene törődnie... végül is lehajolt, és fölemelte a kis tengerimalacot.
- No gyere, te Tádé! - mondta gyöngéden.
Mazsola felvisított örömében.
- Aranyos Manócska! - röfögött boldogan, és szökdécselve indult el a vizes fűben Manócska után, ki a lapulevél köpönyegbe takart kis tengerimalacot vitte.
Szerencsére az eső alábhagyott. Mazsola úgy elfelejtette a madárijesztő-kiállítást, mintha hírét sem hallotta volna.
- Hazavisszük Tádét, hazavisszük Tádét! - dúdolta jókedvűen. Egyszer csak megállt, mintha földbe gyökeredzett volna a lába. Rádöbbent valamire, ami a nagy örömben eleinte fel sem tűnt neki.
- Manócska! - kiáltotta szemrehányó, panaszos hangon. - Hát engem...engem nem viszel?
Manócska szelíd mosolygással fordult hátra.
- Te már nagy vagy, Mazsola! Nagy és nehéz. Fogd szépen az esernyőt, és gyere utánunk!
Mazsola elnémult. Fogta az esernyőt, ahogy mondták neki, és szótlanul baktatott az esőtől síkos ösvényen Manócska nyomában. Rosszul esett neki, hogy Manócska, ki őt eddig mindig kismalacként becézte, most, hogy találtak egy nála kisebbet, egyszeriben nagynak nevezi.
Már nem is örült olyan nagyon Tádénak.
Szép álmokat, holnap jön az utolsó mese! Ééééééééés már csak egyet kell aludni!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése