Csendes, szelíd házban telt el a gyermekkorom. Nemigen tudom már, édesanyámnak milyen kérelme vagy tiltása volt az, ami egyszer mégis kiváltotta az indulatomat. Az előzmény talán nem is érdekes. Csak a következménye.
- Inkább elmegyek világgá! - mondom édesanyámnak.
Emlékszem édesanyám meghökkent arcára: nézi-nézi szótlanul a konyhaajtóban álló kisgyereket, aki a meleg, szeretettel teli otthonból "világgá" akar menni.
- Hát jól van, kisfiam - mondta édesanyám -, akkor én megyek, s megcsinálom a batyudat!
Jaj, de nehéz is lett a szívem, abban a pillanatban! Hiszen édesanyám nem azt mondta, hogy butaságot beszélek. Nem azt mondta, hogy nem mehetek világgá - hanem azt, hogy akkor ő megcsinálja a batyumat. Talán ettől a szótól lett olyan nehéz hirtelen a világ.
Már legszívesebben visszaszívtam volna a kiejtett szavakat, szerettem volna, ha édesanyám időközben elfelejtkezik róluk, s mosolyogva lép a kamrából elém. Ám akkor már késő volt.
Édesanyám ott állt előttem, egyik kezében egy bot, a másikban egy olyan kis szabályos batyu, amit a mesekönyvekből ismer az ember.
- Tessék, kisfiam, indulhatsz! - mondta.
De nehéz lett a szívem! Torkomat sírás fojtogatta. A batyumat igyekeztem valahogy a bottal együtt a hátamra venni. Hova induljak? Csak akkor lett volna könnyű a dolgom, ha belépek egyből valamelyik meséskönyvbe. Aztn ott, a jól ismert országutakon bandukolhatok tovább. Mert én minden bizonnyal valahogy úgy képzeltem el ezt a dolgot. De világgá indulni igaziból?
Kiléptem a jól ismert házból a jól ismert kapun a jól ismert utcára. Egy igazi kis bottal és batyuval menjek el? Az ismeretlenbe? S mit szólok, ha találkozom közben a szomszéd bácsival? Mit mondok majd neki? Hová megyek? Nem tudom, hogy jutottam el a kapuig. Ott leültem a veranda lépcsőjére, letettem magam mellé a batyumat, s kitört belőlem a sírás.
Nem tudom meddig ülhettem ott, mennyi ideig sirdogálhattam ott egyedül. Iszonyatosan messzire került tőlem a ház, a konyha. Mikor pár perc, vagy pár óra múlva édesanyám megjelent mellettem, s kézen fogva visszavitt a házba, akkor a világ végéről hozott vissza.
Annak a kis batyunak a súlyát azóta is a vállamon érzem. Pedig hát nem volt abban semmi más, csak hamuban sült pogácsa.
Szép álmokat! Holnap este hatkor jön a következő mese!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése