Mátyás király a budai hegyek között sétálva, csudálkozva állott meg egy kert előtt. Egy igen-igen öreg ember fát ültetett a kertben.
- Hallod-e, öreg? - szólította meg a király -, talán bizony nem eleget dolgoztál ifjúkorodban? Most már pihenhetnél.
- Igaz, felséges uram, eleget dolgoztam - - mondotta az öregember - de nekem öröm a munka. Bárcsak még sok esztendeig dolgozhatnám!
- Hány esztendős vagy?
- Kerek száz.
- S azt hiszed, örömét éred ennek a fának?
- Ha Isten akarja - felelte az öreg -, örömét érem, ha nem: majd örülnek a gyermekeim, meg az unokáim. Nem érdemes ezek öröméért ültetni?
- Na, öreg - mondotta a király -, ha megéred a fa termését, hozzál majd nekem belőle. Igazán kíváncsi vagyok, megéred-e.
- Viszek, felséges királyom, viszek, hogyne vinnék.
A király továbbsétált, aztán telt-múlt az idő, esztendő esztendő után múlt, nőttek, növekedtek a százesztendős ember ültette gyümölcsfák, s ím, egyszerre csak termettek is: gyönyörű szép piros almák mosolygotak a százesztendős ember fáin. Aki látta, gyönyörködve nézte.
Mátyás király bizonyosan megfeledkezett a százesztendős emberről (nem csoda, hisz folyton hadakozott, hol a némettel, hol a törökkel), de a százesztendős ember nem feledkezett ám meg az ígéretéről. Mit mondok, százesztendős? Százöt esztendős volt már akkor, mikor a fák teremni kezdettek.
Nosza megtöltött egy kosarat a legszebb almákkal, s felballagott a budai várba. Bezzeg, hogy az őr útját állotta a kopott ruhájú, görnyedezve tipegő aggastyánnak.
- Mit akar itt kend, öreg?
Mondja az öreg, hogy mi járatban van. Egyszeribe jelentették a királynak, hogy itt van egy igen-igen öreg ember, egy kosár almát hozott őfelségének.
- Hát csak eresszétek be - parancsolta a király.
Bement az öregember, szépen meghajtotta magát (no, nem kellett nagyot hajolnia, mert bizony már jól előregörnyedt a háta), s mondta, amint következik:
- Emlékszik-e felséges királyom, arra az öregemberre, ki öt esztendővel ezelőtt fát ültetett?
- Emlékszem, emlékszem - mondta a király, s fölvidült az arca, mosolygott a szeme, amint újra látta a százesztendős faültető embert.
- Felséges uram csudálkozott, hogy öregember létemre fát ültetek, s megparancsolta, hogy ha megérem a termést, hozzak belőle felségednek. Íme elhoztam az akkor ültetett fa első termését. Fogadja kegyesen, felséges uram, királyom.
Mátyás király leszállott a trónusáról (körülötte állottak a fő-fő urak), az öregemberhez ment, nyájasan karon fogta, s leültette egy aranylócára. Aztán azt parancsolta a szolgáknak, hogy ürítsék tálba az almát, a kosarat meg töltsék tele színarannyal.
Hát persze, hogy mindjárt teletöltötték.
Csak nézték, nézték a főurak, s csodálkoztak, bizony meg is botránkoztak, hogy a nagy, hatalmas király egy ilyen szegény ember aranylócára ültet, s olyan nagy kegyességgel, olyan nagy szeretettel bánik vele. Ám a király éles szeme észrevette a nagy urak megbotránkozását, merően rájuk nézett, s azt mondotta nekik:
- Látom, csodálkoztok, egyik-másik még meg is botránkozik, hogy ezt a szegény öregembert így megtisztelem. Hej, urak, urak, büszke nagy urak, tanuljátok meg, hogy aki öregségében is ilyen dolgos, méltó rá, hogy a föld leghatalmasabb urai is megtiszteljék.
A büszke urak szégyenkezve sütötték le szemüket, miközben a király az öregembert újra karon fogta, s gyöngéden levezette a palota lépcsőin, ott aranyos hintajába segítette, s úgy küldötte haza kicsi kunyhójába...
Szép álmokat, holnapig jók legyetek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése