Az úgy volt, hogy minimum nyolcszáz szavas, saját kitalálású történettel lehetett nevezni, amit ugye mivel angolversenyről lévén szó, angol nyelven kellett, hogy megírjon. Szóval ezen a törénetíró versenyen sikerült az összes induló közül a második helyezést elérnie. Váó, mi? Nagyon-nagyon büszke vagyok rá!!!
(És itt most - és mindig egyébként - ha angoltanulásról van szó eszembe jut az ovis angol oktatása. Elsőgyerekes szülők voltunk akkor még, és úgy gondoltuk, hogy milyen jó lesz neki ha beíratjuk, hiszen minden szülő a legjobbat és legtöbbet akar a gyerekének nyújtani. - aztán idővel az ember bölcsül és tapasztal, rájön, hogy nem eszik azért olyan forrón a kását :), nem biztos, hogy ezzel tesszük a legjobbat, sőt, - volt egyik ismerősünk anno - aki szinte minden létező kisgyerekes foglalkozásra beíratta a gyerekét, tényleg szabályosan be volt osztva a hetük, melyik napon mikor mi csinálnak. Volt, hogy anyuka a homokozóból szedte ki a síró kislányt, hogy sajnálom, de most foglalkozásra kell menni, integess a többieknek szépen... Persze mindig bennem volt a kétely, hogy vajon az a jobb, ahogy én gondolom, azaz a gyereknek semmi de semmi szüksége nincs konkrét fejlesztésre, különórára, hiszen maga a játék, a mese és a szülőkkel együtt való pl. kertészkedés, állatok etetése, szerelés, házimunka azaz a való élet fejleszt a legjobban - vagy tényleg azok csinálják jól, akik mindenféle sz@rra hordják a kicsiket.
Aztán szerintem az idő mindig azt igazolta, hogy jól döntöttem...Azt azért megmondom, hogy én ilyen túlzásba, mint a fenti anyuka soha nem estem, ezen az angolfoglalkozáson kívül nem is járt soha olyan különórára, amit ne ő választott volna, és azokra is csak addig járt, amíg élvezte. Nem volt olyan, hogy elkezdheted, de akkor nem hagyod abba. Ezt hülyeségnek tartom, hiszen ha nem élvezi, nincs benne sikerélménye, akkor mi a túrónak kell kínlódni, válasszon mást, ami neki való. Nem?
Szóval Olivér középsős volt éppen, amikor kiplakátolták az oviban, hogy angol oktatás fog indulni, méghozzá ovodás foglalkoztatási időben, tehát nem kell visszahordani a gyereket, hanem az angolos óvónéni elviszi őket a tanulószobába, és ott külön foglalkozik velük. Juhé! Gondoltam én, milyen jó lesz, kicsi még, állítólag ilyenkor jobban megy, meg a kiejtés is frankóbban rögzül, miért is ne, próbáljuk meg. Járt. Ja. Két évig, heti egy alkalommal. Tudjátok, hogy mit sikerült megtanulnia ez idő alatt, - az apjával még a mai napig ezen röhögünk, - úgyhogy készüljetek a bő szókincsre: yes, no, boy. Igen, tényleg, ez maradt meg benne, semmi más. Meg az, hogy menni kell angolra, a többiek meg játszhattak tovább. Úgyhogy ez nálunk már szállóigévé vált mondás: angol? akkor yes, no, boy...
Na de hogy kinőtte magát, mi?
A kitalált történetről röviden annyit, hogy az ember és a mesterterséges intelligencia közötti, illetve az ember-ember közötti konfliktusról, illetve az ember viszonyulásáról a mesterséges intelligenciához, és ember-ember viszonyulásáról az alapján, hogy a másik fél hogyan viszonyul a mesterséges intelligenciához. És a végén a nagy kérdés, hogy vajon tud e emberi lenni az, ami mesterséges. És ami még nagyobb kérdés, hogy az vajon tud e emberként viselkedni, aki annak született...
Száz szónak is egy a vége: Gratulálok, büszke vagyok, szép volt! És nem bőgök...
 |
| A díjazott az oklevél és az ajándék-könyv társaságában |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése