És rögtön egy gyomorszorító dologgal. Olivér kiment a buszmegállóba, várta a buszt, hogy elinduljon az iskolába. Várt-várt, gondolom izgult, mert ilyenkor az idő ólomlábakon jár, a busz meg nem jött. És ekkor elkövetett egy nagyon-nagy hibát. Hazajött... Igaz, próbált engem telefonon felhívni, hogy mit csináljon, de mivel a telefonra keltünk reggel, ezért az bent maradt a szobában, én meg kint voltam a konyhában, Kevének gyártottam a tízórait, nem hallottam. Megállt bennem a vér, amikor megláttam bejönni az udvaron. Kiszaladtam eléje, mondom mi történt, miért vagy itthon. Mondta, hogy nem jött a busz eddig. Ránéztem az órára 7 óra 25 volt. Mondom neki, szaladj vissza gyorsan a megállóba, lehet, hogy késik egy kicsit. Elindult futva, de alig ért ki a kapuig, elment a busz...
Gondolhatjátok mit éreztem. Utálom a tehetetlenséget, amikor semmit nem tudsz tenni, csak várod, hogy megtörténjen a legrosszabb. EL FOG KÉSNI... Az első napján, az első órájáról. Gyorsan felhívtam a Tibit, hogy hátha a közelben van, mert ha most elindul, akkor még odaér. Sajnos ő nem tudott segíteni, mert már nem tartózkodott a közelben, de felhívta az egyik ismerősét, aki szerencsére vállalta, hogy elviszi Olivért kocsival a suliba. De a kocsi a munkahelyén van, azért el kell menni. Tehát hiába a segítség, mindenképpen el fog késni. A vége az lett, hogy 8 óra 1 perckor szállt be az autóba, ami ha 15 perc alatt oda is ér a sulihoz, akkor is 17-18 percet késni fog. Nagyon izgulok, hogy mi lehet vele. Abban bízom, hogy a tanárnő nem alázta meg a többiek előtt, amiért elkésett. És abban is, hogy nem ez alapján fogja beskatulyázni, hanem lesz esélye bizonyítani, hogy ő ettől jóval megbízhatóbb. Pont azon gondolkodtam, hogy az általános iskola nyolc éve alatt egyszer sem késett el, mégcsak futnia sem kellett soha. Erre meg most............................................
Írtam neki sms-t, hogy a szünetben csörgessen meg, visszahívom, de gondolom nem vette észre, mert már a második szünetnek van vége és még nem hívott. Nem tehetek mást, várok. Nagyon izgulok, hogy mi lehet vele. Az ember azt hinné, hogy ő túl van az iskoláin, akkor végre vége az izgalmaknak, félelmeknek. Dehogy, a gyerekedért izgulni, félni százszor rosszabb. És ha jól számolom, akkor még egy pár évem hátra van izgulás és félelem terén.
U.i. Nem történt semmi, 12-13 percet késett, megkérdezték mi történt, és annyit mondtak neki, hogy nem maradt le semmiről :) A régi ofő után ez nem kis meglepetés volt. De hát aki a rosszhoz volt hozzászokva, annak bizony remeg a gyomra, ha valamit elvét :) (de ennek vége, úgy tűnik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése