De azért nagyon büszke volt magára, hogy megnyerte, és persze mi is rá. A legszebb az volt, hogy apa vitte a versenyre, mert én egészen egyszerűen olyan rosszul voltam, hogy alig bírtam menni. Arra keltem előző nap hajnalban amikor megfordultam az ágyban, hogy kegyetlenül szédülök, és ez, amikor felálltam, még rosszabb lett. A vérnyomásom nagyon lent volt, és a pulzusom is csak 46. Az alacsony pulzus azért nem szokatlan a családomban, de az enyém egy tizessel azért feljebb szokott lenni. Nem vagyunk egy ideges család, az biztos. (bár én már fejlődőm ezen a téren :))
Szerencsére harmadnapra (mint a Szentírásban) rendbejöttem, azóta sincs (lekopogtam) semmi gond velem. Igaz, hogy kétszer főzök kávét a négyszemélyes főzőben (na jó, azért a kanál nem áll meg benne, tehát nem olyan erős) és meg is iszom egyedül az egészet, persze tejszínnel, meg apránként, de ezek szerint ez jó így.
Na, de vissza Kevéhez, szóval ügyes volt, és végre apa is szurkolhatott neki a lelátóról! (nem, nem azért nem ment eddig, mert nem érdekelte, hanem mert uszodanapokon váltásban élünk, azaz ő hazaér háromnegyed ötre, én pedig ötkor indulok vissza Kevével az uszodába. Tehát aznap a mi apánk elment reggel fél hatkor dolgozni, és - a 15 perc kivételével - este negyed nyolcra ért haza. Sok, na... De megérte az áldozat :)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése