Karácsonyváró linzer

A recept megboldogult lánykoromból, az egykori első munkahelyemről való.

40 dkg liszt

25 dkg vaj 

12 dkg porcukor

1 csomag vaníliás cukor

3 tojás sárgája

1 citrom reszelt héja és leve is

1 csipet só

A lisztet elmorzsoljuk a vajjal, hozzáöntjük a porcukrot, a vaníliás cukrot, a sárgákat, citromok héját és levét,  és összedolgozzuk. Ha esetleg nem áll össze, akkor 1-2 evőkanál tejföllel segítsünk ezen.

1 órára tegyük hűtőbe, majd ha ez letelt, akkor vegyük ki, szobahőmérsékleten pihentessük egy kicsit. Addig gyújtsuk meg a sütőt és melegítsük elő 200 fokra.

Aztán nyújtsuk ki a tésztánkat lisztezett deszkán 3-4 mm vastagságúra és szaggasuk ki a formákat úgy, hogy minden második formának legyen egy lyuk a közepén. 

Akinek nincs gyárilag ilyen középen lyukas formája, akkor az szaggassa ki a teli formákat, majd utólag pl. egy folyékony édesítőszer kupakjával készítsen kis lyukakat a kiszaggatott formák közepére (mint mi a fenyőkáknál, harangoknál, csillagoknál ugyanis linzerformánkból van lyukas közepű, de ugye karácsonyi süti lévén szerettünk volna ahhoz illő formákat is).

A kiszaggatott sütiket 15-20 perc alatt süssük meg. 

Ha teljesen kihűltek, akkor vagy lekvárral ragasszunk össze egy nem lyukasat a lyukassal. Vagy, ahogy mi készítettük:

3 dl tejből és ízlés szerinti cukorból (mézből) 5 dkg vajjal és 5 dkg étcsokival készítettünk egy sűrű pudingot,  és ezzel ragasztottuk össze a formákat.

Akinek van kedve és ideje rá, az a tojásfehérjével kenje meg a lyukas közepű sütiket, erre szórjon durvára vágott diót vagy mandulát vagy mogyorót és úgy süsse meg, nagyon finom lesz!!!

Megszórható még porcukorral, de nálunk ezt senki sem kérte :)

Adventi mesék 17. nap - Fekete István: Fecskemadár, Magyar népmese: A kakas és a tyúk

Sokat gondolkoztam, hogy vajon idevaló-e ez a mese, hiszen nagyon szomorú a története. Aztán úgy döntöttem, hogy leírok egy másik mesét is, majd ti eldöntitek, hogy melyiket olvassátok fel a gyerkőcöknek.
Egyébként ez a Fekete István mese a harmadikas olvasókönyvben található, tehát a 9 éveseknek már felolvasható.


A fűzfák akkor bontották leveleiket, a patakparton zöldülni kezdett a csalán, egy korai lepke tántorogva repült a napsugárban.
Mi a parton hevertünk. Meguntuk már a papírcsónakokat ereszteni. Néztük az eget, néztük a vizet, s jó volt elnyúlni a napon a tél sok köde, borulása után.
Egyszer csak barátom - Puska Péter - hirtelen felugrik, és felmutatva a leegőbe, elkiáltja magát:
- "Fecskét látok, szeplőt hányok..." - és szaladt a vízhez arcát megnedvesíteni. Én utána. Arcunkról lepergett a víz, és összenevettünk, mert nem volt szeplős egyikünk se.
A fecske pedig kanyarodott egyet a levegőben, leszállt a patak kiöntésére, ivott a vízből, és csivitelve mondott valamit a siető hullámoknak. Péter egy nagy, gömbölyű kavicsra mutatott:
- Eltalálnád?...
- El, de nem akarom. - s felvettem a kavicsot.
- Nem találnád el. Mondani könnyű...
A fecske még mindig ott totyogott a sáros kiöntésen, és nem figyelt ránk. Talán a fészekre gondolt, melyet innét rak meg ragadós sárpéppel, talán a fiaira, akik majd lesznek...
A karom meglendült, a kő elrepült, s a felrebbenő kis fecskét elcsapta a levegőben.
Dermedten néztünk egymásra. Vége lett a tavasznak egyszerre. A szám keserű lett, a szívem ijedt és nehéz.
- Te mondtad...
- Csak tréfáltam - dadogott barátom, aztán rohantunk a fecskéhez.
Törékeny kis teste megvonaglott, szeme fájdalmasan pillantott még egyet-kettőt, szárnyai szétterültek, mintha védeni akarna valamit, aztán nem mozdult többé.
Két vállamra pedig ólomcsizmával odaülta bánat. Hogy repült még az előbb ez a kedves madár!... Hogy kiáltott csivitelve az ismerős vizeknek... fészket akart rakni, és most jóvátehetetlenül mindennek vége. Szemünket elöntötte a könny, és nem néztünk egymásra.
- El kellene temetni - szipogta Péter. Megijedtem. Arra gondoltam, hogy a napsugárban, kéklő égben szálló madár nem kerülhet föld alá.
- Nem. Nem!!
- Hát akkor?
- Várj!
A legszebb papírcsónakot kiválasztottam. Teleraktuk apró virággal, és reszkető kézzel ráfektettük a kis fecskét. Megsimogattuk zománcos tollát, lehunyt szemét, és vártunk. Valami hiányzott még. Az ostoba bűn renyhén feküdt még szívünkön, és Péter tért először magához.
- Hát akkor búcsúztassuk el.
Levette foszlott kis kalapját, rám nézett kicsit szégyenkezve, és megcsókolta a holt madarat. Odahajoltam én is, és a toll puha érintését még ma is érzem a számon.
A patak halkan locsogott, amikor útra eresztettük a kis csónakot. Egy szitakötő hintázva szegődött kíséretnek, és mi a parton levett kalappal, nagy szomorúsággal mentünk mellette.
Mentünk, amíg csak be nem kanyarodott, és a patak be nem futott kis hajónkkal a nagy nádasok közé, ahol sírón sziszegett a tavalyi sás, és a nádbugák némán bókoltak a felhők közé bukó napisten előtt.
Azóta a szívemhez nőtt nekem minden fecskemadár.
Ha tavasszal érkezni látom: most is leveszem a kalapom, és most is elmondom az ősi köszöntőt.

Kicsiknek:

A kakas és a tyúk (magyar népmese)

Egy szegény embernek volt egy kakasa, e ez a kakas nem volt közönséges kakas, mindent megtanult, amire csak a szegény ember tanította.
A szegény ember szomszédságában lakott egy özvegyasszony, aki erősen irigyelte az emberől a kakast, de hiába, mert az ember úgy szerette a kakasát, hogy nem adta volna semmiért sem, s így az özvegyasszonynak meg kellett elégedni a maga tyúkjával.
Egyszer azt mondja a szegény ember a kakasának:
- Eredj, menj el, s hozz nekem valahonnan eg kicsi pénzt!
A kakas elindult, s meg sem állott a király udvaráig. Mikora királyi udvarba érkezett, egyenesen a király tisztaszobájába ment, ott felrepült vendégágy tetejére, s elkezdett kukorékolni:

Kikeriki, kukuriki,

a királyné az ágyban alszik,

de a király az ágy alatt.

A királynak éppen vendégei voltak, s erősen megszégyellte magát a kakas miatt. Megparancsolta, hogy fogják meg a kakast, s zárják be a rézpénzes kamrába. Meg is fogták, s bezárták. A kakas, amint magára maradt a kamrában, felhörpintette az összes rézpénzt a begyébe, azzal kirepült az ablakon, s ismét bement a  király tisztaszobájába, ott felült a vendégágyra, s elkezdett kukorékolni:

Kikeriki, kukuriki,

a királyné az ágyban alszik,

de a király az ágy alatt!

A király vendégei kacagták a kakast, a király azonban megparancsolta a cselédeinek, hogy fogják meg, s zárják be az ezüstpénzes karmába. A szolgák meg is fogták, s bezárták.

Ahogy a szolgák a kamra ajtaját bezárták, a kakas felhörpintette a begyébe az összes ezüstpénzt, s azzal kirepült az ablakon. Harmadszor is egyenesen a király tisztaszobájába ment, s ott felszállva a vendégágyra, nagy hangon kukorékolni kezdte:

Kikeriki, kukuriki,

a királyné az ágyban alszik,

de a király az ágy alatt!

A király nagy méregbe jött, s megkérdezte a szolgáktól, nem jött-e még elő a szakács. A szolgák azt mondták, hogy nem.

- No, ha előjön, mondjátok meg neki, hogy ezt a kakast mindjárt vágja le, s készítse el vacsorára. Addig pedig fogjátok meg, s zárjátok be az aranypénzes kamrába.

A szolgák megfogták a kakast, kivitték, s bezárták a király aranypénzes kamrájába. Alig csapódott be az ajtó a kakas mögött, felhörpintette az összes aranypénzt a begyébe, s azzal: hess, kirpült az ablakon, s hazafutott.

Útközben azonban egy mocsárhoz érkezett, s amint át akart repülni felette, egy kétgarasos rézpénz kiesett a száján, bele a mocsárba. A kakas gondolta magában, maradt még úgyis elég, s a sustákot (a kétgarasos rézpénzt) otthagyta. Amint jól megrakodva hazaérkezett, azt mondja a gazdájának, hogy hozzon ki három lepedőt, s terítse le az udvarra. A gazda előhozta a három lepedőt, s ekkor a kakas egyikre kihányta a sok aranypénzt, a másikra a sok ezüstpénzt s a harmadikra a sok rézpénzt. A gazda mindjárt észrevette, hogy a rézpénzből egy susták hiányzik, s megkérdezte, hogy az hová lett.

- Meglesz az is még ma! - felelte a kakas, s azzal nagy vígan kapirgálni kezdett a szemétdombon.

A szegény emberből ezzel gazdag ember lett, mert a kakas annyi pénzt hozott neki, hogy az alig-alig fért el a házában.

A szomszéd özvegyasszony a kerítés lyukán leste, amint a kakas a sok kincset kirakta az udvarra, s mikor az ember a kincshordással elkészült, átment hozzá, s megkérdezte tőle, mit csinált a kakassal, hogy az annyi pénzt hozott.

- Jól megvertem! - felelte az ember

Erre az özvegyasszony is jól elverte a tyúkját, s elküldte, hogy hozzon az is pénzt neki. A tyúk el is indult, s amint ment, meglátta a mocsárban a kétgarasost, amelyiket a kakas ejtett el. Mivel nem tudta másképpen a mocsárból kiszedni, felhörpentette a begyébe az egész mocsarat a sustákkal együtt, s azzal hazaballagott.

Az özvegyasszony már kiterített lepedőkkel várta az udvaron a tyúkját, s a tyúk ki is adta a begyéből a szép tiszta lepedőkre az egész mocsarat, s végül a sustákot is. Mikor a susták a földre koppant, a kakas a szomszédból átrepült, s azt mondta, hogy azt ő veszítette el. Felkapta a csőrébe, hazafutott vele a gazdájához s odaadta neki.

Az irígy özvegyasszony pedig moshatta a lepedőjéből a sok sarat.

Szép álmokat, holnap újra itt!

Adventi mesék 16. nap - Bálint Ágnes: Mazsola - A csutkababa

A csutkababa

Szép időben, mikor a rét fölött hosszú szálakban úszott az ökörnyál, Mazsola legszívesebben a ház körül turkált. Esős napokon azonban bekényszerült a szobába, s ilyenkor bizony kezdetét vette a nyafogás:
- Manócska, Manócska, hadd játsszam a sakkfigurákkal! 
- Hogyisne, letörne a fejük, s akkor hogyan sakkozzunk Varjú barátommal? 
- Faragj nekem is sakkfigurákat, Manócska! 
- Hiszen nem is tudsz sakkozni! 
- Nem baj, katonásdit játszanék velük! 
- Ó, hát katonásdit babszemekkel is játszhatsz! 
És Manócska különféle lapulevélzacskókból különféle babokat adott Mazsolának: nagy, lila babszemeket fekete csíkkal, fehér pöttyös fekete babokat, halványsárgákat, barnákat, hófehéreket, minden színből egy-egy marékravalót. 
Rövid idő múlva annyi babszemvitéz menetelt a padlón, hogy lépni sem lehetett tőlük. Mazsola főzőkanállal vezényelte őket, és vígan énekelt: 
Aki nem lép egyszerre, 
Nem kap rétest estére. 
Mert a rétes igen jó, 
Katonának az való, trarará! 
Felbuzdulva a babszemek sikerén, Manócska újabb mulatságot eszelt ki: répából, karalábéból, burgonyából egész állatkertet farigcsált Mazsolának. Mazsola pompásan szórakozott, de játék közben megeszegette a répa- meg karalábéfigurákat, s az állatkert apránként elfogyott. Manócska akkor kukoricacsutkából készített ökröket. Ezek már nem ízlettek Mazsolának. A csutkababát sem ette meg, aminek kukoricacsuhéból volt a ruhája és sárga kukoricabajuszból a hajfonata. Ezt a csutkababát nagyon szerette Mazsola. El sem aludt volna nélküle. Napközben meg a jó meleg kályhalyukban játszadozott vele, s egyre mondogatta: 
- Ne csámcsogj, csutkababa! Ne ugrálj annyit, csutkababa! Töröld meg az orrocskádat, csutkababa! Manócska ilyenkor nyugodtan végezhette a házimunkát. De volt ám úgy is, hogy Mazsola ráunt a csutkababára, és azt akarta, hogy Manócska szórakoztassa őt. 
- Most nem érek rá, Mazsola! - magyarázta neki Manócska. 
- Látod, a bakancsomnak levált a talpa, s ha nem javítom meg, nem lesz, amit a lábamra húzzak. Hagyj hát dolgozni, és játsszál szépen a csutkababáddal. 
Mazsola erre földhöz vágta a csutkababát, kijelentette, hogy azzal nem lehet játszani, és bevonult a kályhalyukba. Pár perc múlva kopogtattak az ajtón. Fülöpke lépett be, Nyúlanyóék fia, aki körülbelül akkora lehetett, mint Mazsola, csak a füle nőtt sokkal hosszabbra. Gyertyát jött kölcsönkérni, mert kialudt náluk a villany, mire meg beértek volna a Futrinka utcába, éppen bezárt volna a bolt. Mazsola kikukkantott a kályhalyukból. 
- Mi az, nincs gyertyátok? - kérdezte fitymálva. 
- Nekünk egy egész dobozzal van! Ugye, Manócska? 
- Az ám, mert nekünk meg villanyunk nincs! - nevetett Manócska, miközben gyertya után kutatott a faliszekrényben. 
Fülöpke a fülét billegtette, hogy Mazsola is nevessen, de Mazsola nem nevetett, hanem visszahúzódott a kályhalyukba, és mérgesen röfögött valamit. Akkor vette észre Fülöpke a földön heverő csutkababát. 
- Milyen helyes kis baba! - hajolt le hozzá. - Játszhatnék vele egy kicsit? 
- Hozzá ne nyúlj! - visított Mazsola, és kiugrott a kályhalyukból. Felkapta a csutkababát, és vadul magához szorította. 
- Ez az enyém, tudod? Ezzel te nem játszhatsz! Hátat fordított Fülöpkének, az meg csak hüledezett. 
- Hiszen nem akartam megenni! - makogta sértődötten. - Különben is van nekem otthon káposztatorzsából olyan nyúlhadseregem, de olyan, amilyet te még nem is láttál!
 Manócska ezalatt előkotorta a gyertyát, és odaadta Fülöpkének. 
- Köszönöm szépen addig is - hajtotta meg Fülöpke a jobb fülét. - Sietek vele haza, mert az egész család sötétben ül. 
Elköszönt, Manócska pedig visszatelepedett a zsámolyra, hogy folytassa a félbehagyott munkát. Kisvártatva odadörgölődzött hozzá Mazsola.
- Unatkozom! - mondta panaszosan. 
- Pedig most nyugodtan játszhatsz a csutkababáddal! - nézett rá Manócska a szemüvege alól. - Senki sem akarja elvenni tőled. 
- De mit játsszam vele? - nyafogott Mazsola. - Már unom etetni meg csucsujgatni. Találj ki valami mást, Manócska, hogy mit játszhatnék vele! 
Manócska a fejét rázta: - Sajnálom, Mazsola, én most nem érek rá ilyesmire. Fő a fejem a gondtól, hogyan javítsam meg ezt az ócska bakancsot. Ha viszont Fülöpke még itt volna, biztosan kitalálna mindenféle érdekes játékot. Ők sokan vannak otthon testvérek, és sokféle játékot tudnak. 
Mazsola töprengett, töprengett, azután azt mondta: 
- Kár, hogy nincs itt Fülöpke! 
- Bizony, kár! - helyeselt Manócska. - Ő inkább ráért volna veled játszani, mint én. Mazsola ezt megjegyezte magának, és mikor pár napra rá Fülöpke meghozta a kölcsönkért gyertyát, kedvesen kínálgatta neki a csutkababát: 
- Tessék, Fülöpke, játsszál vele! 
Fülöpke megörült, mert testvérei épp aznap reggelizték meg az ő torzsából faragott nyúlhadseregét, és nem volt mivel játszania. Bebújt hát Mazsolával együtt a kályhalyukba, ahol is azt játszották, hogy a csutkababa beteg, el kell hívni hozzá a doktor bácsit. Először Fülöpke volt a nyúl doktor bácsi, azután Mazsola terítette magára a törülközőt köpenynek, és ő lett a malac doktor bácsi. Később ugyanez a törülköző fodrászköpennyé változott, és fodrászosdit játszottak. Hol Mazsola vágott le egy kicsit a csutkababa hajából, hol meg Fülöpke. A csutkababa haja mind rövidebb és rövidebb lett, végül teljesen megkopaszodott. Akkor új hajat lehetett készíteni neki kukoricabajuszból. Aztán meg énekeltek neki, hogy elaludjék. Olyan jó játék volt mindez, hogy Fülöpke el is feledkezett a hazamenetelről. 
Az öreg varjú kopogott be csőrével az ablakon: 
- Hej, Fülöpke, fölöttetek szálltomban hallottam, hogy szidnak otthon, amiért nem találsz haza! 
Fülöpke megijedt, hogy nem kap vacsorát, és hazaszaladt. Mazsola sírt: 
- Miért ment haza Fülöpke, még akartam vele játszani! És Manócska hiába csitította, békítgette, csak bömbölt torkaszakadtából Fülöpke után. 
Végül Manócska azt mondta neki: 
- Szólni fogok Fülöpkének, hogy máskor ne jöjjön át hozzád játszani, mert utána nem győzöm a visításodat hallgatni. 
Erre Mazsola elhallgatott. 

Szép álmokat, holnap találkozunk!

Adventi mesék 15. nap - Benedek Elek: Kacor király

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki:

- Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat!

No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre-arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, s visszafordul, nézi a macskát, nem tudta elgondolni, mi isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mindkettő megijedt a másiktól.

No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve:

- Ki légyen az úr?

"Ahá - gondolja magában a macska -, úgy látszik, ez fél tőlem!"

Mindjárt nekibátorodott, s mondotta nagy büszkén:

- Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, ki ne féljen éntőlem.

- Ejnye, ejnye - mondotta a róka -, igazán szégyellem, hogy még a híredet nem hallottam.

Egyszeriben meghítta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára s minden, ami kitelik tőle.

- Jól van - mondotta Kacor király -, hát elmegyek veled.

Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött-forgott, felvetette a konyhát, sütött mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt:

- Egyék, felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon.

Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa őt a nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen.

Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott:

- Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király?! Ha fölébreszted, vége az életednek!

Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladott árkon-bokron által, mintha szemét vették volna ki. Amint szaladt, szembejő vele a medve, s kérdi:

- Hát te hová szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?

- Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram. A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondotta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek.

- Hm, hm - mondja a medve -, na hallod-e, öcsém, sok országot, világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király?

Elmegy a medve róka komához, s hát róka koma még mindig ott jár-kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki:

- Jaj, lelkem, medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is.

De bezzeg megijedt a medve is, megfordult s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok, szárnyasok s szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek.

- Jaj, istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király fölébred, s elindul az erdőbe!

Volt ott mindenféle állat, farkas, szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondja egyszer a nyúl:

- Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.

- Biz' az jó lesz - mondotta a varjú -, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét.

Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszönti illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár.

- Jól van - mondja róka koma -, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt-e, s elémondom a kívánságotokat.

Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropogtak belé a csontjai.

- No, mi hír, barátom? - kérdi Kacor király.

- Felséges királyom - mondja róka koma -, itt van egy varjú. Minden rend- s rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára.

Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:

- Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek.

Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állatokhoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uram-teremtőm, egyszeriben nagy tüzet raknak az erdő közepében! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarakat, a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállották a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét.

Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Eléjükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy károgta:

- Erre! Erre!

Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jő róka komával. Hát uram-teremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága.

- Jaj, jaj - kiabált a nyúl -, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára!

- Szaladjon, ki merre tud! - kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.

Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Szép álmokat, holnap este jön az újabb mese!

Ceruzatartó pillangó

avagy a WC papír-guriga átváltozása.

Szükséges kellékek:

Wc papír henger
színes papír
színes karton
ragasztó
és kellően lelkes anyuka minimum egy szintén kellően lelkes gyerekkel

És íme a végeredmény:

Aztán még annyi történt velük, ami még nem szerepel a képeken, hogy kaptak "feneket". Azaz a henger alját lefenekeltem egy négyzetalakúra vágott kartonpapír darabbal. Erre csak akkor van szükség, ha a ceruzatartót tele ceruzákkal fel szeretnénk emelni... Ami ugye majdnem biztos. Ellenkező esetben a belepakolt cerkák az alján kisuhannának és mi meg nagyon mérgesek lennénk. Szóval szerintem nem rossz, ha van alja.
Persze nem muszáj pillangónak lennie, lehet katicabogár, méhecske, csiga, stb. bármit el lehet készíteni, Kevével már egyszer csináltunk kisegeret is és most az jutott eszembe, hogy milyen jópofa lenne egy oroszlán, hatalmas fonalból készült sörénnyel...
Majd legközelebb.

Adventi mesék 14. nap - Móra Ferenc: Nagyapó, A kíváncsi hópelyhek

Bizony már magam is öregszem, és még mindig emlékszem a jó nagyapóra. Pedig akkor még kisgyermek voltam.
Nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is igen járkált, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokon a kályha mellett üldögélt. Sehogy sem tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért tőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Ha egyszer elszenderedett, mindenki lábujjhegyen járt, suttogva beszélt. Egyszer, mikor édesapám azt kérdezte tőlem, mi szeretnék lenni, ki is mondtam, ami a szívemen volt:
- Nagyapó szeretnék lenni!
- Ugyan miért?
- Mert ő semmit sem dolgozik, mégis mindenki a kedvét keresi.
Édesapám elkomolyodva nézett rám:
- Hát aztán, te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?
- Én nem tudom - mondtam kicsit megszeppenve -, de édesapám azt szokta mondani: aki nem dolgozik, ne is egyék!
Aznap délben nekem nem terítettek. Rózsás kis tányérom, madaras kis poharam nem volt az asztalon.
- Hát én? - kérdeztem ijedten.
- Te nem kapsz ebédet - kanalazta édesapám a levesét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék!
- De én nem tudok dolgozni! - borultam sírva az asztalra.
- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, milyen oktalanságot beszéltél?
Elszégyelltem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogyan unszoltak is. Alig vártam, hogy megölelhessem a nagyapót, és bocsánatot kérjek tőle.


Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Szép álmokat! Holnap találkozunk!