Nőnapra:

Apától és a fiúktól:

És persze nem is Ő lenne, ha nem készült volna nekem külön valami meglepetéssel. Ez Kevétől:

Ez egy műanyag virágfej, amit az utcán találtunk, törött volt, de ő megjavította. Ebbe ragasztott egy fogpiszkálót, amit zöldre festett - szárnak. Erre pedig papírból kivágott, zöldre festett "levelet" ragasztott. Az egészet pedig egy gyurmába szúrta, hogy megálljon az asztalon. Zseniális! 

A másik ajándékom pedig egy "sál". Komolyan. Rózsaszín fonalból több rétegben csinált egy kör alakot, összekötözte fonaldarabokkal és néhány helyen elvágta ollóval. Nagyon csinos lett! Köszönöm, Keve!

Nem tűntem el...

csak egy kicsit. Úgy gondoltam, hogy így télen nem nagyon tudok újat írni, csak azt amit már tavaly is és azelőtt is írtam. Nagyon-nagyon várjuk már a tavaszt, szerintem még ennyire soha nem éreztem hosszúnak a telet. Vagy inkább ezt a rengeteg esőt. Mert az, hogy hideg van önmagában még nem lett volna baj, de ez a rengeteg reggeltől-estig, estétől-reggelig tartó esőzés ez teljesen depressziós hangulatba hozott, szerintem mindenkit, nem csak engem.
De most, már második napja süt a nap, lehet bóklászni, tenni-venni az udvaron, végre már látom az alagút, vagyis a tél végét...
Az utolsó egy hétben az események is felpörögtek, kezdődött Keve fiam 10. születésnapjával, amire - mint mindig - itthon sütött tortával készültem. Illetve sütött, meg hűtött tortával, ugyanis kettőt készítettem, gondoltam magamra is :)

Az egyik a már korábban készített fekete erdő torta volt azzal a különbséggel, hogy sehol nem találtam az erre a célra elrakott meggybefőttet, így az mi tortánk epres-tejszínhabos lett.
Hét tojásból készült a piskóta, amit ugye kakaóporral (1 púpos evőkanál) színeztem barnára. Ezt kapcsos tortaformában készresütöttem, kihűtés után pedig keresztben három részre vágtam. Az alját visszatettem a kapcsos formába. Cukormentes növényi tejszínhabot felvertem zselatin fix-szel (a zacskón található az utasítás, hogy mennyi tejszínhabot, illetve tejszínhabos krémet képes megszilárdítani egy zacskó zselatinfix, meg hogy mikor tegyük bele). A formába fektetett első szelet piskótára cukormentes, vízzel higított eperszörpöt locsolgattam, ügyelve, hogy ne áztassam el a piskótát ez kb. 4-5 evőkanálnyi mennyiség lett) erre került az elkészült krém 1/3-a. A krémre pedig vékonyan felszeletelt eperszeletek kerültek, annyi, hogy befedje az egészet egy rétegben. Erre jött a második szelet piskóta, szintén locsolás, krém második harmada, eperszeletek. Aztán jött a hamradik piskótaszelet, locsolás, és erre a krém harmadik harmada. Itt most félre kell tenni hűteni a tortát, hogy a zselatinnak legyen elegendő ideje megszilárdítani a krémet. Ez nekem kb. 1,5 óra volt.
Lekapcsoltam a forma oldalát, újra tejszínhabot vertem, de most már jóval kevesebbet, hiszen csak az oldalát kell bekennem, illetve a tetejére kell egy kevés a habkupacos diszítéshez.
A habkupacokat nyomózsákkal készítettem, de simán megteszi egy nylonzacskó is, aminek az egyik sarkát levágjuk. Ez a vágás ne legyen túl nagy, hiszen akkor nem tud a hab szépen "tekeredni", mivel a habcsík átmérője pont akkora lesz, mint amekkora a lyuk átmérője. Ha ez elég kicsi, akkor még írni is lehet vele.
Erre tettem eperszeleteket, majd marcipándíszekkel diszítettem. Mintha előre sejtettem volna, hogy epres lesz ez a torta, olyan  boldog születésnapot feliratot vettem, amihez marcipánepreket adtak.
Aztán a tetejére csokit forgácsoltam, díszként. Egyébként az oldalára is szoktam csokiforgácsot tenni, de mivel ez most cukormentes csoki volt, nem maradt... (megettem, na :)
A béka a tetején pedig az úszásra utal, igen ez egy kicsit erőltetett gondolatmenet, de sajnos ezen a téren a marcipándísz-választék igen csekély volt. (Walt Disney fan lehetett aki levette az árut, mert a Százholdas Pagony összes szereplője tömegesen volt jelen :)

Itt még a formában

Itt pedig már az oldala is behabozva :)

10 gyertya :)

Az ünnepelt

A cukormentes tortáról pedig a következő bejegyzésben írok.

Utóirat: Kedves Keve! Nagyon-nagyon boldog születésnapot kíván neked az egész család! Nagyon szerettél volna hozzánk születni, (elsőre megfogant :)) és remélem mi megháláljuk ezt a hatalmas bizalmat. 

Büszkeséget hoztál az életünkbe, nem keveset! Nagyon boldog és hálás vagyok, hogy én lehetek az anyukád!!! Szeretünk, nagyon-nagyon!!! Legyél olyan boldog, ahogyan azt én kívánom neked!!!

Találtam egy idézetet, amit nagyon igaznak gondolok, fogadd szeretettel:

"Csakis akkor beszélj, amikor kell,

s felét mondd annak, amit gondolsz,

csakis azt írd le, amit aláírhatsz,

és csakis azt cselekedd, amit elmondhatsz.

Sohase feledd, hogy a többiek számítanak majd rád,

s hogy te ne számíts rájuk.

Ne becsült a pénzt se többre, se kevesebbre annál,

amennyir ér: a pénz jó szolga, de rossz úr."

Alexandre Dumas

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

Ady Endre:

Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

Székelyhidi Balázs: Itt a Karácsony

A friss hóba egy szívet rajzolok,
s kérlek, ne ráncold, világ, a homlokod

Adventi mesék 24. nap - Móra Ferenc: A csaló, Mentovics Éva: A hóemberek karácsonya

És végül a szeretet ünnepére egy igazán gyönyörű mese az igazi szeretetről. És igen, ér sírni...

A csaló neve: Pétör. Pétör még nem unta meg az iskolát, sőt minden reggel késedelem nélkül megjelenik benne. Pétör szeret itt lenni, talán még jobban, mint otthon. Először is, itt melegebb van, mint otthon. Másodszor, itt borzasztó sok gyerek van, és Pétör olyan, mint a bárány: nagyon szeret sokadmagával lenni. Harmadszor, itt úgy bánnak az emberrel, hogy az édes szülője se keresi annyira kedvét, mostanában még tejjel is megitatják, akár az úrigyerekeket. Szép kis csészékben adják a tejet, van rajta nefelejcsvirág is, s nagyon jó azt kézbe fogni, mert olyan jó sütős, hogy a dermedt, vörös kis ujjacskák egyszerre fölmelegednek rajta.
Az egyszerű Péterből a tej miatt lett Pétör, a csaló.
A gyanú a tanító úrban ébredt föl, akinek mindenütt ott volt a szeme. A többi gyerek, ahogy megkapja a részét az ingyentejből, elbánik vele mindjárt a helyszínen. Pétör, amikor megkapja a teli csészét, elvörösödik az örömtől, és orrcimpái reszketnek a gyönyörűségtől, ahogy szívja be a meleg párát. Szívja, szívja, de azonközben egyre visszavonulóban van az ajtó felé. Amire odaér, akkor még fehérebb az arcocskája, mint a fal.
Egyszer aztán Pétör elvész, s néha öt perc is beletelik, mire újra felbukkan kócos buksija a látóhatáron. Az ábrázata egyre vörösebb lesz, ahogyan közelebb kerül az asztalhoz.
A tanító urat persze ilyen ravasz fondorlattal nem lehet megcsalni. A tanító úr megsejtette, hogy Pétör embör nem szereti a tejet, titokban leeresztgeti a tejecskét az udvaron a csatornába. Mert bizonyos, hogy Pétör az emeletről az udvarra szökik le tejivás örvivel. (örvivel: ürügyével) Elárulja a hideg arcocskája.
Végre eljött a nap, mikor Pétör üzelmei teljes mivoltukban napvilágra kerültek. A tanító úr figyelte minden mozdulatát. Lassan somfordált a gyerek az ajtóig, de a lépcsőn már nyargalva ment lefelé, tenyerét a csésze szájára tapasztva.
Mire a tanító úr utolérte, Pétör már ott térdelt a kapusarokban, s öntögette befelé a tejet egy nagykendőbe. Beható vizsgálat kiderítette, hogy a nagykendő alul két kis lábacskáan, felül pedig egy gémberedett kis arcocskában végződött.
- Ki ez, Pétör? - kérdezte a tanító úr.
Pétör - szégeny, nem szégyen - nagyon megijedt. Reszketett a szája széle.
- Marika.
- Húgod?
- Az - mondta Pétör, és férfiasan sírásra fakadt. - Mindig el szokott kísérni, oszt itt várja meg, míg hozom a tejet.
Már akkor sírt Marika is, és a tanító úr addig tiltotta kettőjüknek a sírást, míg az ő könnye is ki nem csordult.
- Hány napot csaltál már meg, Pétör? - kérdezte a fiút.
- Öt - mutogatta Pétör az ujjain, mert szólni még nem tudott a sírástól.
Öt nagy csatát nyert meg Pétör az éhes kis gyomra ellen, mert vannak még olyan csalók is, akik nem magukért csalnak, csak magukat csalják meg a testvéreikért.

És még egy gyönyörűség:

Mentovics Éva: A hóemberek karácsonya

Valamikor nagyon régen, amikor még nem voltak autók, buszok, villamosok, és egyéb korunk béli közlekedési eszközök - az emberek lóháton, és lovas kocsin utaztak – akkoriban történt, amit most elmesélek nektek:

December volt. Sötét, terebélyes fellegek úsztak az égen. A szállongó, csillogó pelyhek pedig vastag hótakarót borítottak a tájra.  Napok óta, szinte megállás nélkül havazott. A gyerekek ugyan örültek ennek a hófehér „égi áldásnak”, a felnőtteknek viszont igen sok kellemetlenséget okozott.
Sokkal nehezebb volt a közlekedés, és ilyen hideg időben rengeteg fát el kellet tüzelniük, hogy egy kicsit megmelegedhessenek.
A fiatalok viszont kifejezetten élvezték. A hidegtől kipirosodott az orcájuk, kesztyűjük átázott, de ez cseppet sem érdekelte őket.
Szinte naphosszat a hóban viháncoltak. Csúszkáltak, szánkóztak, hóembert építettek, és önfeledten hógolyóztak. Olyan ház szinte nem is akadt, ahol ne állt volna az udvarban legalább egy hóember. Így teltek a téli napok.
Egy napon aztán favágók járták be a környékbeli fenyves erdőket, és sorra vagdosták ki a kisebb – nagyobb fenyőfákat. Lovas kocsikra tették, és elszállították őket. Az erdei tündérek nem győztek rajta csodálkozni.
- Vajon hova viszik ezeket a szép, sudár fenyőfákat? - kérdezgették egymástól. Ám választ egyikük sem tudott rá adni.
Lille, az egyik csintalan kis tündérke el is határozta, hogy utánajár ennek a rejtélyes dolognak. Egyik nap nagy titokban beosont a közeli faluba, mivel sejtette, hogy valahol ott kell keresnie a megoldást.
Sötét volt. A kanyargós kis utcákban a gázlámpások fényétől megnyúltak a fák, bokrok, kerítések árnyai. Senki sem járt kint, csak az északi szél száguldozott fel - alá, kisebb - nagyobb hóbuckákba fújva a frissen hullott havat. A kis tündérlány álmélkodva figyelte, amint a hópelyhek vidám táncot lejtenek a lámpások fényében. Ezt megunva pedig kíváncsian kandikált be a házak ablakain.
Szeme – szája tátva maradt attól, amit ott látott. A szobákban ünneplő ruhába öltözött gyerekek, és felnőttek álltak körül egy fenyőfát, amire rá sem lehetett ismerni…
A sudár fenyő teli volt aggatva mindenféle csillogó-villogó dísszel.
A csúcsán egy aranyszínű csillag ragyogott, az ágai végén pedig számtalan gyertya lángja járta tüzes táncát. Mindenki áhítattal állta körbe, miközben szebbnél szebb dalokat énekeltek. Az arcuk pedig láthatóan sugárzott a boldogságtól. Lille következő pillantása udvarokon búslakodó hóemberekre esett. Nagyon szomorúnak tűnt mindegyik.
- Miért lógatjátok ennyire az orrotokat? – tudakolta tőlük a kis tündérlány.
- Ne is kérdezd! A mai napig még szerettek bennünket a gyerekek. Egész nap itt ugráltak, nevetgéltek, játszadoztak körülöttünk. Olyan jó volt nézni őket… Ma pedig ránk sem hederítettek. Azt mondták, hogy ma karácsony van, és valamilyen karácsonyfát, és ajándékokat emlegettek. Mindegyikük nagyon izgatott volt, és egész nap bent kuksoltak a házakban. Mi pedig itt ácsorgunk, és szörnyen unatkozunk.
- Szegénykéim! – szólt sajnálkozva a kis tündérlány. - Majd kitalálok valamit! Hamarosan visszajövök hozzátok. - azzal felreppent, és elszállt az erdő felé.
A hóembereknek nem is kellett sokáig várakozni. Rövid idő múlva apró szárnyak suhogására lettek figyelmesek. Egy - egy kis tündér reppent mindegyik hóember fölé, majd valamilyen csillogó port szórtak rájuk…
Ők pedig mintegy varázsütésre a levegőbe emelkedtek.
Először csak a föld felett egy arasznyival lebegtek, majd egyre feljebb és feljebb emelkedtek. Végül pedig a házak fölé libbenve szállni kezdtek a falu szélén elterülő fenyves erdő felé. Már a magasból felfedezték, hogy az erdő közepén, egy kis tisztáson csodálatos fények csillognak.
Valamilyen csalogató, varázslatos muzsika hangja szállt feléjük.
- Megérkeztünk! – szólt Lille, majd varázspálcájával a hóemberek felé suhintott. Erre ők lassan, óvatosan leereszkedtek a hóba.
A tisztás közepén egy hatalmas fenyőfa állt. Minden ágán szikrázóan csillogó, tarka díszek pompáztak, és a csúcsán egy aranyszínű csillag fénylett. Az aláhulló hópelyhek pedig úgy tündököltek a Telihold fényében, mint megannyi aprócska gyémánt.
Kicsit távolabb egy hatalmas asztal állt, rajta finomabbnál finomabb ínycsiklandozó nyalánkságokkal.
Volt ott minden, amit egy hóember megkívánhat: jégsütemény, hó-torta, jégkrém, fagylalt, jeges tea, jeges kávé…
- Boldog karácsonyt kedves hóemberek! – mondták a tündérek kedves, csengő hangon. A hóemberek a meghatottságtól szinte szóhoz sem jutottak. A tündérekkel együtt körbeállták a karácsonyfát, miközben szüntelenül szólt valahonnan az a varázslatos zene.
Később még táncra is perdültek. Pihenésképpen pedig végigkóstolták az összes finomságot. Egészen hajnalig tartott a vigalom.
Pirkadatkor pedig úgy, ahogyan jöttek, visszaszálltak a házak udvaraiba…
A tündérek azóta egy közeli erdőben minden karácsonykor megrendezik a hóemberek karácsonyát.
Ha ébren vagy karácsony éjszakáján, és nem látod az udvarban a kedves hóemberedet, ne aggódj! Ő is elment karácsonyozni.
Hajnalra biztosan visszajön.

Vége... Remélem sikerült örömöt szerezni a gyerkőcöknek - és talán a felnőtteknek is - ezekkel a mesékkel... és remélem, hogy soha, de soha - vagy legalább a mai napon - egy gyerek sem kerül olyan helyzetbe, mint Móra Ferenc Pétöre...
De jó lenne!!!

Nagyon boldog, békés ünnepet kívánok mindenkinek!!!

A szeretetnek melege van a természet hidegében,

világossága van az élet sötétségeiben,

és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk örömben,

és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.

Gárdonyi Géza

Adventi mesék 23. nap - Bálint Ágnes: Mazsola és Tádé

Vigyük haza

Már egy hete folyton csak esett az eső. Egérkéék földbe vájt lakását elöntötte a víz. Csak az éléskamra maradt szárazon. Itt szoronkodott az egész család, az egérgyerekek nagy örömére. Reggeltől estig papsajtot rágicsáltak meg repcemagot. Egérkének időnként eszébe jutott Mazsola a kismalac.
- Vajon mit csinálhat ilyen esőben? Át kellene mennem hozzá játszani!
- Hogyisne! - mondta Egérmama - az a kivájt tök, amiben laknak talán már szét is ázott azóta. Maradj csak itthon, örülj, hogy biztonságos, földbe vájt lakásunk van. Ha nagyrészt teli is szaladt most vízzel, azért még mindig többet ér, mint a tökház, az bármelyik pillanatban bekaphatja egy tehén.
Így beszélt Egérmama, és ha Manófalvi Manó, a szóban forgó tökház tulajdonosa hallotta volna, bizonyára jót mulatott volna rajta. Ugyan melyik tehén enne meg egy tököt, amelyiknek ajtaja, ablaka, füstölgő kéménykéje van. Nem, a tökháznak egyáltalán nem ártott az eső. Ablakát tisztára mosta és fényes, zöld falán lefolyt a víz, és tócsába gyűlt az ajtó előtt.
- Légy szíves, Mazsola - fordult Manófalvi Manó a kismalachoz -, túrjál levezető árkot az esővíznek!
- Beleragad az orrom a sárba! - ellenkezett Mazsola. - Ilyen esőben nem lehet turkálni.
Manófalvi Manónak úgy rémlett, mintha már jó néhányszor látta volna Mazsolát esőben turkálni. Igaz, nem ilyen hetes esőben. "Lehet, hogy most sokkal mélyebben ázott át a föld" - mentegette magában a lusta kismalacot, és kiment, hogy kapával húzza meg azt a bizonyos árkot. El is készült egykettőre a munkával, s éppen lerázta lapulevél köpönyegéről a vizet, mikor károgást hallott a magasból:
- Kár, kár, kár idehaza piszmogni, mikor a Futrinka utcában madárijesztő-kiállítás van!
Manófalvi Manó elnevette magát. Lám, az öreg varjú egyszer rászánta magát, hogy berepüljön a városba, s most lenézi azt, aki itthon maradt.
- Ereszkedj alább, Varjú koma! - kiáltott derűsen. - Szárítkozz kissé a tűz mellett, és meséld el, mit láttál!
- Azt nem lehet elmondani - közölte az öreg varjú, miközben lerázta szárnyáról a vizet, és bevonult a tökházba. - Azt neked is látnod kell, Manó barátom!
- Mit, Varjú bácsi? - kapta fel a fejét Mazsola. - Mit kell Manócskának látnia?
- Azokat a gyönyörű madárijesztőket! - mondta, vagyis inkább lehelte áhítattal az öreg varjú.
- Ó, barátaim! Én már sok madárijesztőt láttam, hiszen ifjúkoromban hetedhét országot berepültem, de az a gazdagság, az a változatosság, ami a kiállításon elém tárult, mondhatom nektek, lenyűgözött. Vagy te talán tudtad, Manó barátom, hogy manapság már a konzervdoboz is hozzátartozik a madárijesztők felszereléséhez?
- Gondolom, azzal csörömpölnek - vélte Manócska.
Mazsola tátott szájjal hallgatott. Varjú bácsi pedig tovább ecsetelte a látottakat:
- Egy fővárosi kertészet madárijesztőjét színes képesújságokba öltöztették, azután az egészet beborították áttetsző műanyag esőkabáttal. Úgy csillogott, akár egy karácsonyfa. A másikon fényes konzervdobozok csilingeltek. Méghozzá a legkisebb szélfuvallatra is olyan lármásan, hogy két kis poszáta elrepült ijedtében, veszni hagyva a drága belépti díjat. Pedig az ilyen kis hetyke madarak nem szoktak félni a madárijesztőktől. Az az öreg madárijesztő a rétszéli borsóvetésben ár többször panaszkodott nekem, hogy kócbajuszát a cinkék, posztáták, mezei pacsirták egyszerűen szétcibálják, elhordják fészeképítéshez.
- Igen, erről én is hallottam - bólogatott Manócska. - És milyen a legújabb madárijesztő-divat?
- Láncok, fityegők, mindenféle csörömpölő holmi elöl és hátul - válaszolt az öreg varjú megfontoltan. - De legalább ennyire divatosak a gyékényből, szalmából font népművészeti madárijesztők is.
- Manócska! - szólalt meg ekkor Mazsola. - Menjünk el mi is a kiállításra! Most rögtön!
- Ilyen esőben? - Manócska nevetve csóválta a fejét. - Hiszen bőrig áznánk még az ernyő alatt is!
- De úgy szeretném látni azt a csörömpölő madárijesztőt! - nyafogott a kismalac. - Meg azt, amit szalmából fontak.
- Fonok én neked szalmából játék madárijesztőt - ígérte Manócska. Mazsola azonban fitymálva kijelentette, hogy a játék madárijesztőtől nem lehet megijedni.
Varjú bácsinak lelkiismeret-furdalása támadt, és elhatározta, hogy a manó segítségére siet. lebeszéli Mazsolát a kiállítás megtekintéséről. Krákogva megszólalt hát:
- Nos, ami azt illeti, a kiállításon nem láttam egyetlen olyan madárijesztőt sem, amitől a magamfajta nagyobb madár megijedhetne. Az ormótlan, hórihorgas karóemberek kimentek a divatból. A mai madárijesztők inkább csak afféle játék babák.
No hiszen, csak ezt ne mondta volna az öreg varjú! Mazsolát most már megkötni sem lehetett.
- Játék babák! - ujjongott. - Hallod, Manócska, játék babák! Menjünk hamar, nézzük meg a kiállítást! A lapulevél köpönyeg nem ázik át!
- A fű azonban vizes, Mazsola - magyarázta a manó. - Mire odaérnénk, csuromvizesek lennénk, mintha megfürödtünk volna.
- Már bánom, hogy szóltam - restelkedett Varjú bácsi. - Annyira csakugyan nem érdekes a kiállítás, hogy érdemes volna bőrig ázni miatta.
Mazsola elengedte ezt a füle mellett. Szaladt a lapulevél köpönyegért, és Manócskát az ajtó felé ráncigálta.
- Siessünk, manócska, nehogy becsukják a kiállítást!
- Ejnye, Mazsola! - szólt rá Manócska. - Hiszen vendégünk van!
Mazsola erre olyan szemrehányó pillantást vetett a tollas vendégre, hogy az egyszeriben föltápászkodott a tűzhely mellől.
- Kár, kár, kár, hogy olyan késő van már. Ideje hazarepülnöm.
Mazsola helyeselni akart, de Maócska gyorsan fejébe nyomta a sapkát, s erre örömében csak röfögni tudott.
Mindhárman kiléptek az esőbe. A varjú elbúcsúzott, és sietve hazarepült. Manócska és Mazsola pedig elindult a párás réten át a távoli Futrinka utca felé. Lábuk nyomán tocsogott az esővíz. ahogy mentek, minden széthajló fűszál vizet permetezett rájuk az ernyő alá. Így értek el a nagy őzlábgombához, ahol a mezei autóbusz megállója volt. A gomba alatt nem várakozott senki.
- Nemrég mehetett el a busz - állapította meg Manócska rosszkedvűen. Mérges volt önmagára, amiért engedett Mazsola unszolásának, és kijött az esőbe ahelyett, hogy otthon maradtak volna a száraz, meleg tökházban.
Mazsola csöndben, türelmesen álldogált mellette. Egyszer fölkapta a fejét. ugyanabban a pillanatban Manócska is kinézett a gomba kalapja alól.
- Mintha valaki sírna - mondta tétován.
- Én is hallom - suttogott Mazsola. - Mintha az árvacsalán sírna.
Manócska azonban tudta, hogy a növények nem szoktak sírni. ezért hát odacaplatott az árvacsalánbokorhoz, amely felől a gyönge, nyivákoló sírás hallatszott, hogy megnézze, ki sír.
A bokor alatt, egy kis mélyedésben, úgy-ahogy védve az esőtől, apró pöttyös tengerimalacka feküdt. Mazsola hamarjában szólni sem tudott a meglepetéstől. A manó kérdezte meg:
- Mit csinálsz itt, te szegény kis tengerimalac?
- Sírok.... - jött a válasz.
- De miért sírsz, te kis... hogyishívják? - kérdezte Mazsola, végre szóhoz jutva.
- Tádé a nevem - közölte a kis tengerimalac szipogva. - És azért sírok... - hangja elfúlt a szomorú visszaemlékezéstől - azért sírok, mert kiestem a kosárból.
- Miféle kosárból? - kérdezte Mazsola. - És hogyan eshettél ki?
- Fészkelődtem - szipogott a pöttyös, kis fehér malacka.
- Kezdem érteni! - mondta Manócska Mazsolának. - Valaki felszállt az előző buszra egy kosár tengerimalaccal, és közben ez az egy, ez a kis fészkelődős kiesett a kosárból.
- És most mi lesz vele? - kérdezte kétségbeesve Mazsola?.
- Majd ha jön a busz, szólunk a vezetőnek.
- I-i-i-i-ííí - harsant fel újult erővel a vékony, nyivákoló sírás. Mazsola szája is veszedelmesen kezdett lefelé görbülni. Az eső meg csak esett vigasztalanul.
- Vigyük haza! - sírt fel Mazsola. Manócska már várta ezt, és sietve tiltakozott:
- Nem, Mazsola, erről szó sem lehet!
- De vigyük haza, Manócska! - zokogott Mazsola. - legalább mindig lesz kivel játszanom!
- Mintha nem volna elég játszópajtásod!
- De azok nem laknak nálunk!
- Más sem hiányoznék! Így is éppen elég szűken vagyunk abban a tökben.
- I-i-i-i-ííí... - sírt a kis tengerimalac most már olyan erővel, mintha érezte volna, hogy nagy ellenállást kell leküzdenie. Manócska ellenállása kezdett is semmivé válni. Azért-e, mert sajnálta a kis jószágot otthagyni az esőben, azért-e mert Mazsola is könnyben úszó szemmel nézett rá, vagy talán azért, mert úgy gondolta, hogy nem ártana, ha a kicsit önző Mazsolának egy nálánál kisebbel kellene törődnie... végül is lehajolt, és fölemelte a kis tengerimalacot.
- No gyere, te Tádé! - mondta gyöngéden.
Mazsola felvisított örömében.
- Aranyos Manócska! - röfögött boldogan, és szökdécselve indult el a vizes fűben Manócska után, ki a lapulevél köpönyegbe takart kis tengerimalacot vitte.
Szerencsére az eső alábhagyott. Mazsola úgy elfelejtette a madárijesztő-kiállítást, mintha hírét sem hallotta volna.
- Hazavisszük Tádét, hazavisszük Tádét! - dúdolta jókedvűen. Egyszer csak megállt, mintha földbe gyökeredzett volna a lába. Rádöbbent valamire, ami a nagy örömben eleinte fel sem tűnt neki.
- Manócska! - kiáltotta szemrehányó, panaszos hangon. - Hát engem...engem nem viszel?
Manócska szelíd mosolygással fordult hátra.
- Te már nagy vagy, Mazsola! Nagy és nehéz. Fogd szépen az esernyőt, és gyere utánunk!
Mazsola elnémult. Fogta az esernyőt, ahogy mondták neki, és szótlanul baktatott az esőtől síkos ösvényen Manócska nyomában. Rosszul esett neki, hogy Manócska, ki őt eddig mindig kismalacként becézte, most, hogy találtak egy nála kisebbet, egyszeriben nagynak nevezi.
Már nem is örült olyan nagyon Tádénak.

Szép álmokat, holnap jön az utolsó mese! Ééééééééés már csak egyet kell aludni!!