Adventi mesék 22. nap - Bálint Ágnes: Mazsola

Ha Mazsola sétálni ment Egérkével, többnyire csak bosszankodott. Az a szemfüles Egérke ugyanis mindig talált valamit útközben: hol egy szép, csíkos gerletollat, hol valami színes kavicsot vagy ágacskát, aminek manóformája volt. Mazsola sosem talált semmit. Persze, ha turkálhatott volna, ő is talált volna mindenféle csontot, gombot, üvegcserepet, rozsdás patkót, magokat, gyökereket. De ez a fagyos idő nem turkálásra való. 
Egyszer azért Mazsolának is kedvezett a szerencse: az árokszélen tavalyi bogáncsot talált. 
- Ide nézz, mi van nekem! - mutatta Egérkének büszkén.
 Az meg csak fintorgott. 
- Tavalyi bogáncs! Hiszen ez semmire sem jó! Nem lehet belőle kosárkát készíteni, ez csak szemét! 
- Dehogy szemét! - védte Mazsola a kincsét. - Jó ez is valamire! 
- De mire? 
Mazsola körülnézett. Az ám, mire jó a tavalyi bogáncs? Felettük lomhán szárnyalt el az öreg varjú. Mazsola megörült. 
- Nézd csak, Egérke! Ha ezzel a bogánccsal megdobom Varjú bácsit, beleragad a tollába! 
Úgy is lett! A bogáncsgombolyag puhán repült, s úgy megakadt a vén varjú tolla között, hogy az mit sem vett észre. 
- Milyen ügyes vagy! - mondta Egérke elismeréssel. - Röptiben eltaláltad! 
Mazsola dagadó kebellel ment haza. Otthon azonban kellemetlen meglepetés fogadta: Varjú bácsi ott ült a kályha mellett, szárnya tollán a bogáncsgombolyaggal. 
"Ha tudtam volna, hogy hozzánk repül, nem dobtam volna meg bogánccsal! - riadozott Mazsola. - Mit szól majd Manócska, ha észreveszi?" Ezek a gondolatok annyira elfoglalták, hogy köszönni is elfelejtett. Manócskának kellett rá figyelmeztetnie. 
- Biztosan a hideg vette el a szavát - mondta a varjú. - Nekem is majd összefagyott a csőröm, míg idáig repültem. A szárnyamat meg még most sem érzem! Azzal szétterítette szárnyát, hogy jól átjárja a tűzhelyből kiáradó meleg. 
- Nini! - mondta Manócska. - Mi az a gubanc a szárnyadon? 
A vaksi varjú addig-addig nyújtogatta a nyakát, mígnem ő is felfedezte a tolla közé ragadt bogáncsot. 
- No még ilyet! - károgta bosszúsan. - Hát ez meg hol akadhatott a tollamba? 
- Valószínűleg a réten! - mondta Manócska, a varjú azonban tiltakozott: 
- Nem, dehogy, a réten le sem szálltam, siettem, hogy mielőbb ideérjek. Hernyó legyek, ha ezt a bogáncsot nem úgy dobták rám! 
- Kik? - kérdezte Manócska tágra nyílt szemmel. 
- Kik? Hát várj csak... Ha jól meggondolom, más nem tehette, csakis azok a garázda mókusok ott az erdőszélen! 
- Lám, az meglehet - vélte Manócska. - Azok mogyoróhéjjal is szoktak hajigálódzni. 
- A mogyoróhéj is rendetlenség, hanem ez a bogáncs, ez már kimondott szemét! És szeméttel hajigálni engem, tisztességben megöregedett varjút! 
Manócska összecsapta a kezét. 
- Micsoda időket élünk! Hogy ilyen megeshet! Szörnyűség, igazán szörnyűség! 
- No de nem hagyom annyiban! - hangoskodott a varjú. - Hideg ide, hideg oda, most azonnal szárnyra kelek, és berepülök egyenesen a Futrinka utcába, a Csőr szerkesztőségébe! Ott teszek panaszt, ott én! 
- Hát bizony - helyeselt Manócska -, az ilyen haszontalan népség megérdemli, hogy kiszerkesszék! 
A varjú tűzbe vágta a bogáncsgombolyagot, és miután Manócskától elbúcsúzott, az ajtó felé indult. Ott azonban Mazsolába botlott. 
- Hát te miért kuksolsz itt a küszöbön? - nézett rá meglepődve. 
- Jaj, Varjú bácsi! - szepegett Mazsola. - Ne tessék a mókusokra panaszt tenni! 
- Még pártolod őket? - háborodott fel a varjú. - Azt a szeméthajigáló, garázda társaságot? 
- Bizony, Mazsola, ne szólj bele abba, amihez nem értesz! - figyelmeztette Manócska is Mazsolát. 
- De ehhez értek, Manócska!... Tudom, hogy nem a mókusok dobták meg Varjú bácsit! - sírta el magát Mazsola. 
A varjúnak tátva maradt a csőre. 
- Nem a mókusok? Hát akkor ki? 
- Valaki más - felelt Mazsola olyan halkan, mint az egércincogás. 
A vén varjú nem is értette. 
- Tessék? - hajolt le Mazsolához kíváncsian. 
Manócska azonban, aki jobban hallott, no meg Mazsolát is közelebbről ismerte, közbelépett: 
- Én már tudom, ki volt a tettes, Varjú koma! Majd beszélek a fejével, s biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem fog bogáncsot hajigálni a tollad közé! 
No, ebből már a vén varjú is szót értett. Ráhunyorgott Mazsolára, megsuhintotta kicsit a szárnyával, azután kiröppent az ajtón. Nagy-nagy csend maradt utána. Olyan nagy csend, hogy Mazsola mukkanni sem mert. Csak nézett ijedten Manócskára. Az meg odament hozzá, és egy kemény barackot nyomott a feje búbjára. 
- Ha még egyszer ilyet hallok rólad, nem engedlek el többet sétálni - mondta szigorúan -, sem Egérkével, sem mással! Mazsola lehajtotta a fejét. 
És egyszer csak Manócska simogató kezét érezte a tarkóján. Csodálkozva nézett fel. És mikor látta, hogy Manócska mosolyog, nem tudta, mit is gondoljon. Manócska sietett megmagyarázni neki. 
- A barackot a bogáncshajigálásért kaptad - mondta Mazsolának. - A simogatást pedig azért, mert nem hagytad, hogy a te turpisságodért mások szoruljanak.

Szép álmokat! Holnap találkozunk, és ne feledjétek, már csak kettőt kell aludni!

Adventi mesék 21. nap - Móra Ferenc: A kis bicebóca

Sohasem felejtem el, amikor Pálistók Peti, a kis bicebóca először kocogott be az iskolába. Lenhajú, búzavirágszemű, velem egyidős fiúcska lehetett. Mind a két hóna alatt mankó volt. Nem is annyira ment, inkább úgy ugrált a tanító úr elé, mint a veréb.
- Mit akarsz, fiacskám? - kérdezte tőle a tanító úr barátságosan.
- Iskolába szeretnék járni - mondta bátran.
- Kicsit megkéstél gyermekem.
- Most kerültem a városba. Itt vannak a bizonyítványaim.
A tanító úr nézte az írásokat, és megcirókálta a gyerek fejét.
- Hát az édesapád miért nem jött el veled?
- Nincsen nekem sem apám, sem anyám. Elhaltak. A nagyapám vett magához.
A tanító úr azt kérdezte a gyerektől, hát az ő neve micsoda.
- Pálistók Peti.
- Hol csinálok én neked helyet, mikor úgyis alig férünk? Tudod mit, fiam? - szánta meg a tanító úr. - Telepedj be a kuckóba! Úgyis ott van most a jó világ.
Nagy boglyakemencéje volt az iskolának. Az új diák odanézett és örült.
- Nagyon jó lesz - mosolyodott el Pálistók Peti, és elindult a helye felé nagy mankókopogással. Ott aztán meg se mukkant az óra végéig. Akkor odakopogott a tanító úr elé, és engedelmet kért tőle, hogy őneki ne kelljen hazamenni délben. Messzire laknak, túl a városon, oda-vissza meg se lehetne tenni az utat délutánig, még rendes lábú embernek sem.
- Én pedig csak olyan bicebóca vagyok - tette hozzá egy kicsit bánatosan.
- Maradni maradhatsz, fiam, de hát enned is kellene ám valamit.
- Van mit ennem - sietett a bicebóca a megnyugtatással. Belenyúlt a ruhája egyik feslésébe, és kimarkolt belőle néhány szem kökényt.
- Jó ez - mosolyodott el -, csak sok legyen belőle.
"No, én nem szeretnék kökényt ebédelni" - gondoltam magamban délben, mikor a levesbe merítettem a kanalamat. Kivetttem a tálból egy lekváros buktát és belecsúsztattam a zsebembe. Aztán azt mondtam: énnekem nagyon kell sietnem az iskolába. Siettem is, hogy el ne hűljön a bukta. Csöndesen nyitottam be az ajtót:
- Ezt neked hoztam. Bukta.
- Szeretem - mosolyodott el Pálistók Peti, és mindjárt bele is harapott.
Ezalatt Gyuszi is besompolygott az ajtón, és odaállt elébünk.
- Hoztam neked valamit. Dobostorta.
Egy másik fiú fügét hozott, a harmadik almát, a negyedik mákos kalácsot.
Csakhamar úgy be volt terítve az egész padka, akár egy cukrászbolt kirakata. A kis bicebóca pedig zavartan kapkodott hol az egyikhez, hol a másikhoz.
- Ez mind az enyém? Ez is? Mit csináljak én ezzel a sok mindenfélével?
Azt hiszem soha olyan jók nem voltunk az iskolában, mint azon a délutánon. Négy óra után egész falkában kísértük végig a kis bicebócát az ucákon.

                                                                                                                   
Szép álmokat! Már csak hármat kell aludni!

Fahéjas narancs-süni

Illatos, aranyos, egyszerű:

Hozzávalók: 1 db narancs, 1 csomag fahéj (nem őrölt, hanem a darabos), 2 szem bors

A narancsot szurkáljuk teli a fahéjdarabokkal, (a szár helye legyen az orra) helyezzük fel a két borsszemet, rajzoljuk egy szájat filctollal és élvezzük az isteni narancsos-fahéj illatot.
Nagyon karácsonyos illat, az biztos :)))

Felülnézetből:

Adventi mesék 20. nap - A három szegény legény (magyar népmese)

Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Olyan erősen szegény volt, hogy a három gyermekén kívül egyebe sem volt. Még azokat sem tudta mivel eltartani. Egy nap azt mondta nekik:
- Na, fiaim, vegyétek az utat elejetekbe, s menjetek, ki merre lát, mert én nem tudlak titeket tartani. Nincs mivel, mert én szegény ember vagyok.
El is ment a három testvér, s mikor egy keresztúthoz értek, azt mondták, hogy három esztendő múlva itt találkoznak, s akkor meglátják, ki mit szerzett.
El is váltak, elmentek, ki merre...
Mikor betelt a három esztendő, eszébe jutott a legkisebb fiúnak, hgy haza kell indulnia. Egy öregembernél szolgált. De olyan becsületesen szolgált, hogy örökké jobban megcsinált mindent, mit ahogy mondták. Egy nap az öreg elé állott.
- Na, öregapám, betelt a három esztendő, s immár el kell mennem, hogy találkozzam a testvéreimmel. Amit megérdemlek, azt add nekem fizetségbe.
Az öregember fel is kelt, elővett háromszáz aranyat, három diót, s letette az asztalra.
- Na fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívből. De ha elveszed a diót, azt tiszta szívből adom.
A fiú azt gondolta magában: "Amilyen tiszta szívből én őket szolgáltam, ha olyan tiszta szívből találja adni a diót, akkor azt veszem el." Mondja is a fiú:
- Na, maradjon békével, öregapám! Elveszem a három diót, mert azt, tudom, tiszta szívből adja, s ha élünk, még megtérek ide.
- Járj békével, s az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg nem kell térned.
Ment a fiú a keresztúthoz, s összetalálkzott a testvéreivel. Kérdik is egymást, ki mit kapott, mutassa meg. Testvérei elővették a sok aranyat, ő pedig a három diót. Kezdték szidni a testvérei, hogy három esztendőt három dióért szolgált.
- Nem baj, én ezt is szeretem. Nekem ez is jó, mert tiszta szívből adták.
A testvérek elzavarták a kisebbet, hogy ne egyszerre menjenek haza, mert ha édesapjuk megláta a három diót, nem állja meg szidalom nélkül.
A kicsi bement az erdőbe, megvárta, míg testvérei előremennek, majd ő is elindult utánuk. Mentében megéhezett, de étele nem volt. Egy kúthoz ért, s azt gondolta magában: ha nincs mit egyen, legalább igyon. De mi jön eszébe? Törjön csak meg egy diót, megeszi, arra csak jobban esik a víz.
Elő is veszi a diót, de mikor megtöri, megrémül. Csorda juh kezdett kifolyni belőle. Csengettyű a nyakukban, de annyi volt, hogy nem is tudta megolvasni! "Ej - gondolta magában -, van mivel édesapámhoz hazamenjek." Elfelejtette a szomorúságát, étlenségét, csak mehessen haza.
Az úton eszébe jutott, hogy még egy diót meg kéne törni. Mikor az is megtörte, marhák kezdtek kifolyni belőle, s ökrök. Legutoljára egy szekér, két szép ökörrel befogva. Felült a szekérre, a juhok, s a marhák, mintha parancsra tennék olyan szépen ballagtak utána.
Közel a házoz eszébe jut a harmadik dió is. "Törjem csak fel ezt is, ne vigyem épen haza." Abból meg egy világszép leány szállott ki. Mikor a fiú meglátta, úgy megörvendett, azt se tudta, hol van.
Mikora másik két testvér hazaért, éppen  csak megmutatták az aranyat, ki mit kapott, hát csak megérkezett a kisebb is. Egy esztena (juhakol) juhval, egy csorda marhával, s egy szép leánnyal az ökrös szekéren. Megijedt a két testvér, mikor meglátták, hogy honnét kapta ő azokat, mert mikor elváltak, csak három diója volt.
- Ugye, mondtam én nektek, hogy tiszta szívből adták. Nem lehet, hogy az ember csak a pénznek örvendjen. Abból a három dióból kelt ki minden, amit itt láttok. Most kacagjatok, ha tudtok!
Elindult a másik két testvér is, hogy megkeressék az öreget, akinél szolgált, de sem az öreget nem kapták meg, sem ők nem tértek meg többet soha.
Kisebb öccsük otthon maradt, s eltartotta édesapjukat is haláláig. S ő maga máig is él, ha meg nem halt. Még mot is feji azt a nagy esztena juhot.

Szép álmokat, holnap jön az újabb mese!

Adventi mese 19. nap - Janikovszky Éva: Velem mindig történik valami (részlet), József Attila: Betlehemi királyok, Móra Ferenc: A didergő király

Ha mihozzánk vendég jön, akkor anyukám feketét főz, és becsukja a mi szobánk ajtaját mert oda jobb be se nézni. De sajnos a tanító néni előre megüzente anyukámnak, hogy ne tekintsük őt vendégnek, mert csak a családdal szeretne megismerkedni. Ezért anyukám lemosta az ajtókat, és elrakta a kabátokat meg a cipőket az előszobából. Apukám megragasztotta a fotel lábát, és becsavart még két villanyégőt a csillárba. A Bori leszedte a színészképeket a falról, én pedig kivittem a vadgesztenyéimet az erkélyre.
Amikor már olyan rend volt, amilyen nem szokott lenni, akkor a Pacsitacsit is átküldtük a szomszédba, mert ő nem tudhatja, hogy a tanító néni nem vendég, és lehet, hogy megrágja a cipőjét, ahogy a vendégeknek szokta.
A tanító néni csak fél óráig volt nálunk, mégis jól megismerkedett a családdal. Közben megérkeztek a Bandi bácsiék Érdről, az alattunk lakók felkiabáltak, hogy legurultak a gesztenyék az erkélyről. A szomszédból hazazavarták a Pacsitacsit, mert nem tudta, hogy az ő konyhájukan is szobatisztának kell lenni.
De én nem is bántam, mert így a tanító néni legalább láthatta, hogy mi itthon is elég elevenek szoktunk lenni.

És mivel ez egy igen rövid mese volt, álljon itt egy vers is:

József Attila: Betlehemi királyok

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi  vén papok.
Úgy hallottuk, megszületttél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecsen király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama,
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál,
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

Móra Ferenc: A didergő király

Mese, mese, mátka, pillangós határba:

Volt egyszer egy király Nekeresd országba.

Nevenincs királynak nagy volt a bánata,

Csupa siralom volt éjjele, nappala.

Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.

Sűrű könnye pergett fehér szakállába:

"Akármit csinálok, reszketek és fázom,

Hiába takargat aranyos palástom!

Aki segít rajtam: koronám, kenyerem

Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!"

Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,

Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:

"Ki tud orvosságot a király bajáról,

Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"

Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,

De együtt se ért az egy falat kalácsot.

Didergő királynak csak nem lett melege,

Majd megvette szegényt az Isten hidege.

Körmét fúvogatta, keserűen köhintett,

Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:

"Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,

Hívjátok elő az udvari bolondom!"

"Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,

Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."

"Teli van énnálam ésszel a szelence:

Hideg ellen legjobb a meleg kemence.

Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond,

S nevetett köntösén a sok arany kolomp.

Kergeti a király ki a sok léhűtőt:

Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!

"Hamar cédrusfával a kandallót tele,

Urunk-királyunknak attól lesz melege!"

Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,

El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.

Sergett is a király előtte, megette,

Utoljára mégis csak azt dideregte:

"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,

Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"

Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,

Életem-halálom kezedbe ajánlom,

Most dobtam bele az utolsó forgácsot,

Jó lenne hívatni az udvari ácsot!"

Nekibúsult erre a didergő király,

Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:

"Vágjátok ki kertem minden ékességét,

A szóló szőlőnek arany venyigéjét,

A mosolygó almát, a csengő barackot,

Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!

Széles ez országban, amíg erdőt láttok,

Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.

Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,

Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"

Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,

Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.

Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,

Fészkit ezer madár jajgatva siratta.

A rengeteg fából egy szál se maradt ott,

Aranyos kandallón mind elparazsallott.

Didergő királynak, de minden hiába,

Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:

"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,

Csak egy fogam van már, az is vacog bele!"

Nekeresdországban van is nagy kopogás,

Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.

Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -

A király ajtaja egyszer csak csikorog.

Betipeg egy lányka, icike-picike,

Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.

Az ajka kláris, a foga rizskása,

Csacsog, mint az erdő, zengő muzsikása:

"Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"

Megfordul a király:"Ácsi, kislány, ácsi!

Azt sem tudom, ki vagy, soha se láttalak,

Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -

Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:

"Minek szedetted le a házunk tetejét?

Hó is hullongázik, eső is szemezik,

A mi padlásunkra az most mind beesik:

Elázik a bábum kimosott ruhája

Vasárnap délután mit adok reája?"

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,

A király jégszíve harmatot ereszte.

Szemében buggyan ki szívének harmatja,

Szöghaját a lánynak végigsimogatja:

"Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,

Bíborköntösömet feldaraboltatom.

Bársonyrokolyája, selyem főkötője,

Lesz ezüstkötője, aranycipellője!"

Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi!

Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!"

Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -

S didergő királynak nyomban melege lett!

A tükörablakot sarokra nyitotta,

Városa lakóit összekurjantotta:

"Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,

Juttatok belőle, aki fázik annak!"

Tódult is be nyomban a sok szegény ember,

A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.

Ki is szorult tőlük a király a konyhára,

Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:

"Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,

Fussatok a hordót csapra ütögetni,

Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,

Mint a saját népem - nagy Meseországban..."

Szép álmokat! Holnapig jók legyetek!

Adventi mesék 18. nap - A borbély és a szegény ember (magyar népmese), Lengyel Balázs: Mese a fehércsillagos sündisznóról

Sem itt nem volt, sem túl nem volt, hanem azért mégiscsak volt valahol ezen a világon egy szegény ember. Olyan szegény volt ez a szegény ember, hogy egyebe se volt az égvilágon egy szedett-vedett, kopott-rongyos szamárnál, s az is olyan vén, zörgős csontú, hogy csak úgy lígett-lógott, s csak annyit bírt, ni, amennyit. Bevisz egyszer a városba ez a szegény ember egy szamárterhe fát, amit úgy tél-túl összerakosgatott. Odavetődik egy borbélyféle ember, s kérdi:
- Hogy adod azt a számterhe fát, te szegény ember?
A szegény ember mondja, hogy s mint. Jól van, addig alkusznak innen-túl, hogy megcsinálják a vásárt. Elszállítja a borbélyhoz, s le is rakja a szegény ember a fát. Hanem akkor rászól a borbély a szegény emberre, hogy csak ízibe rakja le azt az egész szamárterhét, mert ő az egészet megvette, s ki is fizette már.
Eleget mondta a szegény ember, hogy ő csak a fát adta el, s nem a nyerget is, hanem a borbély istenesen erőlködött, hogy ő az egész szamárterhére alkudott, hát a nyereg is az övé.
A szegény embernek egyebet se volt mit tenni, mint hogy nagy búsan letette a nyerget is a szamárról, s bánatosan hazament.
Aztán egyszer valahogy észbe kap a szegény ember is. Veszi maga után a szamarát, s be a városba, ott is egyenest a borbélyhoz. A szamarát megköti a kertlészához (fonott kerítés), bemegy a műhelybe, s azt mondja a borbélynak:
- Mennyiért beretválna meg az úr engemet meg a társamat?
Mondja a borbély, hogy mennyiért. A szegény ember nagy szaporán kifizeti, s avval ki egy miccentés alatt, vezetékre veszi a szamarat, s be vele a borbélyhoz, hogy hát itt a társa, beretválja meg. Eleget mondta a borbély, hogy ő aztán egyet se, mert ő nem szokott szamarakat borotválni. Hanem a szegény ember követelte úristenesen, hogy ha megvette még a salláriumot (munkadíj) is, csak tessék, de még úgy, hogy hiba ne essék, mert ha nem, ő viszi tanácsra a dolgot. Mikor a borbély látta, hogy biz ennek a fele se tréfa, nem restellte könyörgésre fogni a dolgot, hogy így megy úgy, visszaadja a pénzt, de még rá is fizet Azt mondja akkor a szegény ember.
- Jól van, hát, no! Adja vissza a pénzt s a múltkor elvett nyerget is, s én akkor visszalépek a követeléstől, de másképp soha, tudja meg az Isten is!
Persze, hogy örömmel tette meg a borbély mind a kettőt, adott vissza pénzt, mindent, csak hogy vigye onnan a szamarát, s haladjon tőle.
Így kapta vissza a nyerget a szegény ember. Ha a borbély a pénzt nem adta volna vissza, s a szegény ember a borbélyt tanács elé vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Lengyel Balázs: Mese a fehércsillagos sündisznóról

Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok!  Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán.  Aggodalmaskodott is pja, anyja: "Mi lesz ebből a gyerekből?" 
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét. 
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet. 
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek. 
- Mert jön a tél - felelte sünpapa. 
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ: 
- Papa, miért van tél? 
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán. 
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell. 
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük. 
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével.  Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában. 
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa. 
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta: 
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet. 
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza. 
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, őbeszél vele. 
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából. 
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott: 
- Hordjátok el magatokat!  Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.      Mentek hát a vakondhoz. 
Meg is lelték hamarosan. 
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél. 
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre. 
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól. 
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba: 
- Miért van tél?! 
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet. 
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt. 
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél? 
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: "Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!" 
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van! 
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia. 
Hogy miért van tél?  Nem is gondolt rá soha többé!

Szép álmokat, jók legyetek, holnap egy új mesével várlak benneteket!