Adventi mesék 3. nap - Móra Ferenc: A szánkó

Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. (...)
Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
Legkülönb mulatság mégiscsak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőr vánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt. Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor a Bíró Pali is, Bíró Gyuri is mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csak hogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Pali, Gyuri elnyújtózkodtak nagy urasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
- Szeretnék már egyszer én is beleülni  a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig.
Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod! Gyí Szellő, gyí Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdák kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, vagy egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután elmentünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával,  a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó. Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott. Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt. Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcukba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, Istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa ott nyöszörgött a küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondta Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabenn, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám, majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rámnézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott-pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, hogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jólesik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jólesik jót tenni a szegényekkel.

Szép álmokat, holnap este hatkor jön a következő mese!

Adventi mesék 2. nap - Kenéz Ferenc: Batyu

Csendes, szelíd házban telt el a gyermekkorom. Nemigen tudom már, édesanyámnak milyen kérelme vagy tiltása volt az, ami egyszer mégis kiváltotta az indulatomat. Az előzmény talán nem is érdekes. Csak a következménye.
- Inkább elmegyek világgá! - mondom édesanyámnak.
Emlékszem édesanyám meghökkent arcára: nézi-nézi szótlanul a konyhaajtóban álló kisgyereket, aki a meleg, szeretettel teli otthonból "világgá" akar menni.
- Hát jól van, kisfiam - mondta édesanyám -, akkor én megyek, s megcsinálom a batyudat!
Jaj, de nehéz is lett a szívem, abban a pillanatban! Hiszen édesanyám nem azt mondta, hogy butaságot beszélek. Nem azt mondta, hogy nem mehetek világgá - hanem azt, hogy akkor ő megcsinálja a batyumat. Talán ettől a szótól lett olyan nehéz hirtelen a világ.
Már legszívesebben visszaszívtam volna a kiejtett szavakat, szerettem volna, ha édesanyám időközben elfelejtkezik róluk, s mosolyogva lép a kamrából elém. Ám akkor már késő volt.
Édesanyám ott állt előttem, egyik kezében egy bot, a másikban egy olyan kis szabályos batyu, amit a mesekönyvekből ismer az ember.
- Tessék, kisfiam, indulhatsz! - mondta.
De nehéz lett a szívem! Torkomat sírás fojtogatta. A batyumat igyekeztem valahogy a bottal együtt a hátamra venni. Hova induljak? Csak akkor lett volna könnyű a dolgom, ha belépek egyből valamelyik meséskönyvbe. Aztn ott, a jól ismert országutakon bandukolhatok tovább. Mert én minden bizonnyal valahogy úgy képzeltem el ezt a dolgot. De világgá indulni igaziból?
Kiléptem a jól ismert házból a jól ismert kapun a jól ismert utcára. Egy igazi kis bottal és batyuval menjek el? Az ismeretlenbe? S mit szólok, ha találkozom közben a szomszéd bácsival? Mit mondok majd neki? Hová megyek? Nem tudom, hogy jutottam el a kapuig. Ott leültem a veranda lépcsőjére, letettem magam mellé a batyumat, s kitört belőlem a sírás.
Nem tudom meddig ülhettem ott, mennyi ideig sirdogálhattam ott egyedül. Iszonyatosan messzire került tőlem a ház, a konyha. Mikor pár perc, vagy pár óra múlva édesanyám megjelent mellettem, s kézen fogva visszavitt a házba, akkor a világ végéről hozott vissza.
Annak a kis batyunak a súlyát azóta is a vállamon érzem. Pedig hát nem volt abban semmi más, csak hamuban sült pogácsa.

Szép álmokat! Holnap este hatkor jön a következő mese!

Újabb ok a büszkeségre :)

Olivér részt vett a városi Kistérségi angol nyelvi történetíró versenyen, ahol az összes 9-10-11-12 évfolyamon tanuló diák indulhatott. Illetve még az általános iskolások is, de ugye őket külön kategóriában értékelték, mint Olivéréket.
Az úgy volt, hogy minimum nyolcszáz szavas, saját kitalálású történettel lehetett nevezni, amit ugye mivel angolversenyről lévén szó, angol nyelven kellett, hogy megírjon. Szóval ezen a törénetíró versenyen sikerült az összes induló közül a második helyezést elérnie. Váó, mi? Nagyon-nagyon büszke vagyok rá!!!
(És itt most - és mindig egyébként - ha angoltanulásról van szó eszembe jut az ovis angol oktatása. Elsőgyerekes szülők voltunk akkor még, és úgy gondoltuk, hogy milyen jó lesz neki ha beíratjuk, hiszen minden szülő a legjobbat és legtöbbet akar a gyerekének nyújtani. - aztán idővel az ember bölcsül és tapasztal, rájön, hogy nem eszik azért olyan forrón a kását :), nem biztos, hogy ezzel tesszük a legjobbat, sőt, - volt egyik ismerősünk anno - aki szinte minden létező kisgyerekes foglalkozásra beíratta a gyerekét, tényleg szabályosan be volt osztva a hetük, melyik napon mikor mi csinálnak. Volt, hogy anyuka a homokozóból szedte ki a síró kislányt, hogy sajnálom, de most foglalkozásra kell menni, integess a többieknek szépen... Persze mindig bennem volt a kétely, hogy vajon az a jobb, ahogy én gondolom, azaz a gyereknek semmi de semmi szüksége nincs konkrét fejlesztésre, különórára, hiszen maga a játék, a mese és a szülőkkel együtt való pl. kertészkedés, állatok etetése, szerelés, házimunka azaz a való élet fejleszt a legjobban - vagy tényleg azok csinálják jól, akik mindenféle sz@rra hordják a kicsiket.
Aztán szerintem az idő mindig azt igazolta, hogy jól döntöttem...Azt azért megmondom, hogy én ilyen túlzásba, mint a fenti anyuka soha nem estem, ezen az angolfoglalkozáson kívül nem is járt soha olyan különórára, amit ne ő választott volna, és azokra is csak addig járt, amíg élvezte. Nem volt olyan, hogy elkezdheted, de akkor nem hagyod abba. Ezt hülyeségnek tartom, hiszen ha nem élvezi, nincs benne sikerélménye, akkor mi a túrónak kell kínlódni, válasszon mást, ami neki való. Nem?

Szóval Olivér középsős volt éppen, amikor kiplakátolták az oviban, hogy angol oktatás fog indulni, méghozzá ovodás foglalkoztatási időben, tehát nem kell visszahordani a gyereket, hanem az angolos óvónéni elviszi őket a tanulószobába, és ott külön foglalkozik velük. Juhé! Gondoltam én, milyen jó lesz, kicsi még, állítólag ilyenkor jobban megy, meg a kiejtés is frankóbban rögzül, miért is ne, próbáljuk meg. Járt. Ja. Két évig, heti egy alkalommal. Tudjátok, hogy mit sikerült megtanulnia ez idő alatt, - az apjával még a mai napig ezen röhögünk, - úgyhogy készüljetek a bő szókincsre: yes, no, boy. Igen, tényleg, ez maradt meg benne, semmi más. Meg az, hogy menni kell angolra, a többiek meg játszhattak tovább. Úgyhogy ez nálunk már szállóigévé vált mondás: angol? akkor yes, no, boy...
Na de hogy kinőtte magát, mi?
A kitalált történetről röviden annyit, hogy az ember és a mesterterséges intelligencia közötti, illetve az ember-ember közötti konfliktusról, illetve az ember viszonyulásáról a mesterséges intelligenciához, és ember-ember viszonyulásáról az alapján, hogy a másik fél hogyan viszonyul a mesterséges intelligenciához. És a végén a nagy kérdés, hogy vajon tud e emberi lenni az, ami mesterséges. És ami még nagyobb kérdés, hogy az vajon tud e emberként viselkedni, aki annak született...
Száz szónak is egy a vége: Gratulálok, büszke vagyok, szép volt! És nem bőgök...

A díjazott  az oklevél és az ajándék-könyv társaságában

Adventi mese 1. nap - Móra Ferenc: Hogyan tanultam meg olvasni (részlet)

Egy téli estén édesapám azt kérdezte tőlem: mit szólnék hozzá, ha iskolába adna...
Drága jó édesanyám az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat.
- De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Hogy eresztem ki ebbe a vad időbe! Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák.
Kese kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint az a vén szeleburdi. Ne félj, kincsecském, úgy megtanítalak én téged írni-olvasni, hogy püspükkorodban se felejted el!
- No, azt megnézzük - nevette el magát édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy no, azt szeretném látni, mikor énbelőlem is szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik.
Akárhogy fűtöttük a búbost, a szoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S ez a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyűszűs ujja rajta a palavessző.
Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, amely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizeken megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyatt vágódó, hol orra bukó furcsa ákombákomokat, melyek korcsolyázó tündérek szeszélyes lábanyomához hasonlítanak?
Sokat sírtunk, sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni. És voltak kedves, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. A g betűnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, amelyek a világ legdrágább szeméből omlottak miatta.
S az o betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem a legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is, csak rá kellett lehelnem egészen közelről az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is.
A világból pedig csak annyit láttam ezen a télen, amennyit a jégbe karcolt betűkön keresztül látni lehetett. Fagyott madarakat a hóban. A Báró cigány rőzseszedő gyerekeit. Néha egy-egy ijedt nyulat. Egyszer messziről az öreg Küsmödit is láttam egy nagy H betűnek a létrájában.
Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.
- Te, az S-et megfordítva írtad - kacagott édesapám. - Így kell azt írni.
Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.
S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik még velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi szabók cégtábláján látni. S amikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, s megcsókolom a szívemmel a ráncos kezet, mely a kígyóbetűt először mutatta meg nekem.

Szép álmokat!

Adventi meglepetés - most mesékkel:

Idén édesség és kis meglepetések helyett mesékkel fogjuk várni a karácsonyt. Mától kezdve, szentestéig minden este hat órakor megjelenik itt a blogon egy mese, amit nem csak a legkisebbek fognak élvezni, hanem azt hiszem, hogy a felnőttek szívébe is beletalál. Sőt, bizton állíthatom, hogy lesz olyan mese is, ami kifejezetten nekik fog szólni, az ő lelküket fogja megmelengetni...

Nincs más hátra, mint az, hogy mindenkinek kellemes karácsonyvárást, készülődést, meseolvasást és sok-sok együtt töltött percet-órát kívánjak. 

Jó szórakozást!!! 

Zabfasírt - feltétnek

Újabb kísérlet: nagyszemű zabpehely, tojás, apróra vágott hagyma, só, bors, fokhagyma keverékéből készítettem egy formázható masszát, majd zsírban kisütöttem. Főzelék mellé készült a családnak, nekem pedig magában lett az ebédem. Egy baj volt vele, hogy nagyon nehéz volt megállni, hogy ne egyek még egyet és még egyet és még egyet...